Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Szarka László
annak, miként sikerült kijárniuk az öregeknek a galántai járási hivatalokban meg a helyi komisszárnál, hogy a család ne kerüljön rá a lakosságcsere listájára. A fehérlapot mindenesetre apám is megkapta s megőrizte; ez a mi családi armálisunk. Mindkét ágról egy-egy nagynéni, nagybácsi, a rokonságnak pedig közel a fele Tolnába, Baranyába került. Köztük Czanik Viktória dédanyám is, aki viszont addig vágyakozott vissza Szélibe, amíg megengedték neki, hogy hazajöjjön. Ezt tehát a családi háttér. És az iskoláztatás. Apám, aki könyvelő volt, az első értelmiségi mind a két családban, és apám az, aki tudja már azt, hogy a tanulás révén ki lehet vergődni ebből az egyszerre patriarchális, földszagú, ugyanakkor a helyi hatalom által folyamatosan ellenőrzött közegből. Minden rossz ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy otthon maradjunk, Széliben. Még el sem készült az Új utcai ház - Karvárói jöttünk vissza Szélibe - már költöztünk haza. Én Klobušicében, Hlava mellett egy majorságban születtem. Apám otthon ugyanis sohasem kért, merthogy nem is kapott volna munkahelyet. 1959- ben az új ház egyetlenegy szobájában laktunk, amikor megjelent az első könyvcsomag Prágából, a Magyar Kultúrából. S innentől kezdve sok ezer hozzánk hasonló családdal együtt arra építette fel apám a maga családi stratégiáját, hogy mind a négyen tanuljunk, jussunk el legalább a gimnáziumba, de ha lehet, akkor tovább is. Ugyanilyen fontos része a családi indíttatásnak anyám vallásossága. Gyakorló és hívő katolikusnak neveltek minket. Ministráns voltam, reggeli, hajnali miséken gyakran egyedül a sok drága öregasszony, nénéim, rokonaim meg a többi templomba járó szeli asszony közt. Ráadásul a két Szeli közös papjának, apám régi ismerősének, a nagy tehetségű Kotor Andrásnak pompás könyvtára volt. Neki köszönhetően már hatodikos-hetedikes koromban olyan könyveket kellett kijegyzetelnem, mint Hóman-Szekfű egy-egy kötete. Kezembe vehettem a Káldy-féle katolikus biblia első kiadását. S ezzel majdhogynem ki is volt jelölve az utam.- És az, hogy kicsit osztályidegen volt a család ebben a kommunista faluban, téma is volt mondjuk az asztalnál, vagy nem? Téma volt-e a kitelepítés, téma volt-e a kuláklista?- A kitelepítés folyamatosan, hiszen akkor, az 1960-as években kezdtek hazajárni a Magyarországra áttelepített rokonok. És mi is kezdtünk átjárni a családi ünnepekre. Ez még az az idő volt, amikor lakodalmakba meg keresztelőkre jártunk Tolnába. Megéltem az első magyar-sváb házasságok egyikét, amikor Erzsi néném hozzáment Weininger Jánoshoz, és úgy, ahogy azt egy másik sváb faluban Gyarmathy Lívia filmje megörökítette, a lakodalom két házban zajlott. És mind a két házban sírtak, mi, „csehek” pedig értettük is, meg nem is, miért kell sírni, ha olyan gyönyörű minden. Csak a teveli templomban éreztem valami távolságtartást: talán az elűzött svábok lelke lebegett ott, a felvidékiek meg a maradék sváb családok összeolvadásakor. A kitelepítés tehát állandó téma volt. Apám élete végéig annak a Szélinek a képét őrizte meg, amelyikből kitelepítették a fél rokonságát. Mikor gyalog mentünk végig a falun, akkor véíem is meg akarta tanítani, hogy melyik házban lakott a keresztapja, a nagybátyja, a dédapám.... Benne az 1947 előtti szeli térkép élete végéig megmaradt, s biztos így voltak vele a többiek is: tudták, hogy a betelepített tótkomlósiak kinek a házaiban laktak.
