Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Liszka József
306 LU00 N < N*/ N 00- Milyen következtetéseket vontál le, az hogy az Iródia miatt ilyen helyzetbe kerültél?- Hát olyan következtetést vontam le, hogy még jobban távol kell tartanom magam ilyen dolgoktól. Még középiskolás koromból a tévéélmények alapján lehetett bennem egy bizonyos félelem. Olyan filmekre emlékszem, hogy bizonyos kommunista ellenállók lakására betörnek a Gestapo emberei vagy a nyilasok, és ott házkutatást végeznek, és akkor lesöprik a könyveket a polcokról és keresnek valamit. És még mellesleg agyba-főbe verik az illetőt is. És számomra nem az volt a szörnyű, hogy véresre verték a pofát, hanem hogy a könyveit lesöpörték meg a céduláit, az egész élete munkáját tönkretették. Nálam ez volt egy olyan borzasztó, és ezt én soha nem szerettem volna megérni, és ettől, ezt be kell vallani, rettegtem. Tehát attól, hogy nekem mindig voltak céduláim meg könyveim meg jegyzeteim meg mindenféle gyűjtésem, én tudtam, mi hol van. És elképzeltem, hogy bejönnek ide, és mindent összekavarnak, tönkretesznek, mint ahogy a filmekben láttam. Ez úgy bennem volt. Lehet, hogy meg se fogalmaztam magamban, csak utólag, de valahol ettől rettegtem, egy ilyen házkutatástól. Az Iródiáról én álmomban nem gondoltam, hogy államellenes lenne, annak a néprajzi része meg biztos, hogy nem volt az. Azt is láttam tehát, hogy nemigen tudom elkerülni az ilyen veszélyeket, de amennyire lehet, meg kell kísérelni. Vagy tudományos kutató az ember, vagy politikai ellenálló. Lehet, hogy össze lehet a kettőt egyeztetni, én nem tudtam. Máskülönben meg azt mondhatom, hogy olyan szerencsés voltam. Mert úgy pattogtak körülöttem a lövedékek. Inkább utólag veszem észre, utólag tudatosítom, hogy a titkosrendőrség engem soha nem hallgatott ki, soha nem hívtak be. Közvetlenül nekem soha nem mondtak semmit. A Mészáros elvtárs se nekem mondta, csak így áttételesen tudtam meg. Még behívták a Dániel Erzsit, kifaggatták, hogy mit művelünk mi ezeken a néprajzi táborokon. És kisült, hogy énrólam mindent tudnak, de engem nem bántottak. Az is kiderült, hogy a múzeum telefonját, valószínűleg miattam, pontosabban az Iródia miatt, lehallgatják. De én ezekből valahogy kimaradtam. Egyszer kerültem be, de az már a rendszerváltás előtt közvetlen volt. Voltak mindenféle aláírási akciók. Egyet neked se írtam alá. Sellye és Pozsony között a vonatban a folyosón elsuttogtad nekem, hogy valami ellen kéne tiltakozni. És hogy nem kötelező, de teljesen megérted, ha nem, de gondoljam meg, és aztán majd szóljak. Akkor mindig jártam hetente egyszer Pozsonyba, együtt utaztunk. Végiggondoltam és a következő héten mondtam, hogy inkább nem. Mondtad, hogy rendben. Ennyi volt. De ezután Rokkó szervezett egy aláírásgyűjtést az Újvári járásban, amit gyakorlatilag mindenki aláírt, köztük én is. És mindenkit be is hívattak. De annyian lehettünk, hogy már nem a titkosrendőrségre, hanem azokat, akik a kultúrához tartoztak, azokat a Járási Nemzeti Bizottság Kulturális Osztályának a vezetőjéhez, egy bizottság elé, és ott nem is tudom, miről beszélgettünk. Olyan röhej volt az egész. Ott ültünk kint egy csomó ismerős, egyenként behívattak, és mindenkinek ugyanazt elmondták, hogy máskor ilyet ne, hogy más módszerek is vannak erre stb. Ez volt az egyetlen, amikor szembesültem a hatalommal valami ok miatt. Szerencsés ember voltam.- Az Új Mindenes mit jelentett számodra?- Tudni kell, hogy én folyamatosan gyűjtöttem a szlovákiai magyar tájakra vonatkozó bibliográfiai adatokat, néprajzi adatokat, és már egy jókora ilyen jellegű cédu-
