Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Korpás Pál†
KORPÁS PÁL 206 komolyabb konfliktusok sem a szüleim között, sem pedig a szüleim és köztünk, gyerekek között nem voltak. Sem a gyerekkorban, sem pedig később. Édesanyám már nem él, 1990-ben halt meg, az apám 83 éves, és még kapál, dolgozik a szőlőben.- Említette, hogy a szülei földművesek voltak. Ön hogy jutott arra az elhatározásra, hogy a pedagógusi pályára lép? Kinek a hatására?- Sok mindent el kellene mondani. Én szlovák iskolába kezdtem járni 1947-ben, mert más iskola nem volt. Emlékszem, a tanító néni egy 17 éves lány volt, természetesen szlovák. A falubeli szlovák asszonyok meg akarták verni, mert a szlovák gyerekeknek rosszabb jegyük volt szlovák nyelvből, mint a magyaroknak. Történetesen nekem is egyesem volt, s hát ez vörös posztó volt a szlovák asszonyok szemében. Az addig jó viszony a magyarok és szlovákok között ebben a politikai helyzetben sajnos elmérgesedett. Egy Barát nevezetű plébános is nagyonnagyon szította az ellentéteket, a szlovákságot a magyarok ellen uszította, s volt ott még egy kántortanító, Križan nevezetű, az sem kedvelte nagyon a magyarokat. Úgyhogy tulajdonképpen még felekezeti inspirációja is volt ennek a magyar-szlovák ellentétnek. Nálunk a magyarok reformátusok, a szlovákok katolikusok, úgyhogy ez tetőzte vagy fokozta ezeket az ellentéteket. Néhány asszony elment az oktatási osztályra Surányba - az volt a járási székhely - s addig nem jöttek haza, míg nem kapták meg az engedélyt, hogy magyar iskola nyíljon a faluban. Úgyhogy az asszonyok ezt el is érték. A férfiak akkor még nem mertek menni. A 4. évfolyamot magyar tanítási nyelvű iskolában folytattam. Összevont osztályok voltak, olyan tanító néni tanított, akinek nem volt meg a képesítése, de azért sok mindent megtanultunk, s rengetegen elmentek közép- és főiskolára is. Még annyit szeretnék megjegyezni, hogy ebből a 10-15%-nyi magyarból sokkal többen végeztek főiskolát, mint a falu többségét alkotó szlovákok közül. Azután Besenyőbe, a szomszéd faluba jártam iskolába. Ott is elég tarka volt a tantestület. Nem akarom úgy mondani, hogy szedettvedett, de volt házaló kereskedő a tanítók között, volt traktorista, aki leszállt a traktorról - 17 éves fiú volt -, s hát fizikát tanított. Mivel, ugye, traktorista volt, az akkori tanügyi szervek szerint elképzelhető volt, hogy valamit ért a fizikához. Elméleti tudása nem volt semmi, gyakorlati tudása olyan, amilyen lehetett egy 17 éves fiúnak. Egy mondattal jellemezném az akkori tanítókat: nagyon lelkesek voltak. Utána Érsekújvárra mentem, a 11 éves középiskolába - ez a mai gimnázium elődje. Ott egy kicsit már mások voltak a feltételek szakmai szempontból is. A tanítás színvonalas volt, s így felkészültnek éreztem magam arra, hogy főiskolán folytassam a tanulmányaimat. Szlovákul jól tudtam, a magyart is megszerettem, s úgy döntöttem, hogy szlovák-magyar szakos tanár leszek. A Komenský Egyetemre jártam 5 évig. Elvégeztem 63-ban. 1963-ban jöttem Ipolyságra, június 20-án kötöttem meg a szerződést az akkori oktatási hatósággal. Egy évet még azután katonai szolgálatban töltöttem, de azóta vagyok itt, Ipolyságon, s 34 éve tanítok az itteni gimnáziumban. Mindössze 40-50 napot hiányoztam a 34 év alatt. Most pillanatnyilag az a helyzet, hogy az igazgató úr, Sipőcz Marián felmondott. Egyelőre folyamatban van az ügyem. Szeretnék nyugdíjig még itt maradni, ebben az intézményben. Itt megnősültem, Ipoly menti lányt vettem feleségül. Két gyermekem van. Az egyik férjnél van, a másik most negyedéves főiskolai hallgató a Komenský Egyetemen, történelem-magyar szakos.
