Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
KOLÁR PETER 200 mert szinte adott volt. A Thália Színpad a magyar ipariskola épületében működött. Az iskola épülete mögött van egy másik iskolaépület, valamikor úgy hívták, hogy Hunyadi iskola, mivel az első Csehszlovák Köztársaság alatt a kassai magyarok adományaiból épült a Hunyadi utcában. Annak idején magyar iskola volt. Az épületben több terem és egy csomó helyiség van, s az egész alá van pincézve, ahol műhelyeket lehetett volna létrehozni. A Hunyadi iskola és az ipari között még egy kisebb épület is található. Korábban az is a magyar iskola fennhatósága alatt volt, és a hetvenes években a magyar ipariskola használta. Annak idején - úgy 1982 körül - a kerületi pártbizottságról olyan utasítás jött, hogy ezt a kisebb épületet és a nagyobb épületben lévő helyiségeket le kell adni a kerületi nemzeti bizottságnak, mert ezekben pionírházat hoznak létre. Az iskola akkori igazgatója, Boda Pál, akit később pechjére a népi ellenőrzési bizottság kerületi elnökévé neveztek ki, azt mondta, hogy nem adja az épületeket. Erre az akkori vezető párttitkár telefonált, hogy az iskola kap huszonnégy órát. Vagy az lesz, hogy leadják az épületeket, vagy a magyar iparit is megszüntetik, és akkor minden visszaszáll az államra, beleértve a Tháliát is. Elképzelhető még egy lehetőség: nem szüntetik meg az iskolát, de az addigi öt párhuzamos osztályból a következő tanévben már nem engedélyeznek csak hármat. Az igazgatónak tehát adtak választási lehetőséget! Ennek következménye persze az lett, hogy végül kénytelen volt leadni a kisebbik épületet s a nagyobból az éttermen és a konyhán kívül mindent. Pedig ott az iparista tanárok titkos álma szerint kollégiumnak kellett volna lennie. 1989 decemberében kitaláltuk, hogy megszerezzük a Tháliának a nagyobbik épületet, a pionírházat. Nagyon jól és eredményesen működhetnénk együtt az iskolával, mivel nekik műhelyeik is vannak, amelyekben díszleteket gyárthatnánk, s a két intézmény egy komplexumot alkothatna. Persze ennek rögtön elterjedt a híre, s azonnal beindult egy Thália-ellenes hangulat itt-ott magyarellenes felhanggal. Ez addig Kassára nem volt jellemző. A helyzetet egyesek igyekeztek félremagyarázni azon az alapon, hogy mi a szlovák gyerekeket ki akarjuk dobni az utcára, meg akarjuk szüntetni a fejlődési lehetőségeiket stb. Sok cikk jelent meg, röplapok, amelyek mindmáig megmaradtak. Próbáltuk magyarázni, hogy egyáltalán senkit nem akarunk kidobni, legkevésbé a gyermekeket. Elmondtuk, hogy maga a pionírház - amelyről nem tudtuk elképzelni, hogy ezzel az elnevezéssel a későbbiekben még létezhet - részben működhet is ott. Persze nehéz volt erről bárkit meggyőzni. Összehívtak egy Thália-ellenes nagygyűlést az úgynevezett egyes városi kulturális központba. Nem igazán tudtam, hogy mit kellene ebben a helyzetben tenni. Felvenni a kesztyűt és vitatkozni nem tudni, hány emberrel? Az első ilyen gyűlésre elmentünk a tháliásokkal. A hangulat akkor még viszonylag tűrhető volt, meghallgatták, hogy mit mondunk. De az újságokban megjelent cikkek hangneme egyre ellenségesebb lett. Újból összehívták a nagygyűlést. Előre sejtettük, hogy ott sok száz ember lesz s a hangulat kifejezetten magyarellenessé válhat. Mert amíg a szülők azt hiszik, hogy a gyerekekkel tolunk ki, addig az érthető, hogy csemetéik érdekeit védik. De valakik ennek már direkt magyarellenes hangulatot akartak adni. Erre az időszakra esett a Románia javára szervezett gyűjtés. Ezt a tevékenységet aktív figyelemmel kísérte Rudolf Schuster, aki akkor már a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke volt. Amikor Kassán tartózkodott, nap mint nap eljött a Tháliába, hogy érdeklődjön az eseményekről, nincs-e valamire szükségünk. Két óra alatt kaptunk telefonvonalat, ami akkor még nagy dolog volt. Ő volt az első, aki a felállított urnába az első ezer koronát bedobta. Ez egy politikustól példaértékű, és az ő pozi-
