Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
tív viszonyulásának is köszönhettük, hogy harminchat kamionnyi segélyt indíthattunk Romániába a Tháliában felállított kerületi segélyközpontból. Schustert már régebben is ismertem, még mint a kerületi nemzeti bizottság elnökét. Nem magánemberként voltunk kapcsolatban, hanem mint Csemadok-titkár, vagy inkább tágabban értelmezve a magyar kultúra képviselője. Ahol lehetett, igyekezett segíteni, berendezést, együttesek lehetőségeinek jobbításához felszerelés beszerzéséhez járult hozzá. A nyolcvanas évek közepétől korszerűbb felszerelése volt a Csemadoknak, mint a Tháliának, mert a Csemadok Schuster segítségével sok mindent tudott szerezni, a Thália csak a minisztériumtól kapott. A Kulturális Minisztériumot abszolút nem érdekelte a Thália Színpad sorsa. Schuster azonban negyedévenként összehívta a Csemadok-titkárokat, elmondtuk és leírtuk, hogy mire van szükségünk. Korábban volt videokamerája a Csemadoknak Kassán, mint a kerületi népművelési központnak vagy az országos népművelési intézetnek. Schuster minden ellenkező vélemény ellenére nemzetiségi szempontokat figyelembe véve sokat segített. Itt térek vissza arra a bizonyos épületszerzésre, amely olyan nagy vihart kavart. Egy decemberi beszélgetésünk alkalmával Schuster javasolta, hogy ne helyi szinten vitatkozzunk, hanem tekintettel arra, hogy ezek az épületek végső soron az iskolaügyi minisztérium vagyonát képezik, forduljunk hozzájuk. A minisztériumban dolgozik egy magyar miniszterhelyettes is, mondta. írjuk le, hogy mit szeretnénk, ehhez pozitív állásfoglalást ad a kerületi nemzeti bizottság - amit adtak is ténylegesen -, amiben leírják, hogy javasolják, a kérdéses épület kerüljön a Thália színház tulajdonába. A javaslatban voltak egyéb lényegtelen feltételek is, de ez nem volt érdekes. A lényeges az volt, hogy egyértelműen javasolják a minisztériumnak, hogy a vagyonátruházást tegye meg. 1990. január 2-án - az volt az első munkanap - ezekkel a papírokkal felfegyverkezve beállítottam az iskolaügyi minisztériumba. Pontosan ma már nem emlékszem, hogy hívták a miniszterhelyettest, talán Baloghnak. Vittem egy-két üveg pezsgőt újévi köszöntőül. Csak annyit szerettem volna, hogy a minisztérium üsse rá a pecsétjét a kérvényünkre, miszerint beleegyezik abba, hogy ezek az épületek átkerülnek a Thália színház tulajdonába, illetve az iskolaügyi tárcától a kulturális tárcához. A pecsétet megkaptam. Ezek szerint az épület tulajdonjogilag még ma is a Tháliáé, mivel azt a minisztériumból mindmáig senki nem vonta vissza. Tehát 1990. január 2-án megkaptuk az épületet. Persze ezután tovább kellett volna intézni a dolgot a földhivatalban, telekkönyvileg is átíratni az épületet a színház nevére. Sajnos ezen a ponton elakadtunk, hiszen a színház önálló jogi személyként még nem létezett. A bonyodalmak azonban a minisztériumi jóváhagyással sem értek véget, mert a hír a minisztériumból valahogy nyilvánosságra jutott és még inkább ránk uszította az érdekelteket. Újból megkerestem Schustert, hogy mit tanácsol ebben a helyzetben? Menjünk oda, vitatkozzunk, veszekedjünk, verekedjünk vagy mi legyen? Miután Beke éppen nálunk rendezett, ezt az ügyet is megrendezte. A próbák szünetében átküldte a színészeket, hogy kopogjanak be udvariasan egy-egy helyiségbe, egy-egy mérőeszközzel vegyék fel a méreteit. Utána a helyszínen az ott lévők jelenlétében filozofáljanak arról, hogy itt majd elfér a szabóműhely, ott meg a nem tudom mi. Hiába próbáltam őt lebeszélni, hogy ezzel még inkább magunkra bőszítjük az ellenfeleinket, mert az alkalmazottak még a saját helyüket is veszélyeztetve fogják érezni. Ő azonban ezt nagyon jól megrendezte, és a színészek ez esetben nagyon jól játszottak és szórakoztak. Szóval Schusternek az volt a tanácsa, hogy 201 n
