Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
zájárulásommal vagy vezetésemmel sikerült felélénkíteni a kassai magyar kulturális életet. Nem mondom, hogy ez az egyetlen értékmérő. Háromszáz taggal vettem át a kassai Csemadok-szervezetet, miután a Kassa-vidéki titkárság mellett Kassa városi titkár is lettem. A két tisztséget párhuzamosan végeztem volna, csak az a bizonyos Kačmár, aki a normalizáció főkolomposa volt annak idején, s 1968 után a kassai egyetemen vezető szerepet játszott a diákok kikészítésében, ekkor már Kassa város ideológiai párttitkára volt. Ebből következően annak ellenére, hogy a Csemadok-központ vezetői és a kassai csemadokosok közül többen is próbálták keresztülvinni jóváhagyásomat a Csemadok kassai titkárává, a párt áldása nélkül nehéz volt bármilyen tisztséget betölteni. S az „áldás” a mai napig sem jött meg. Anélkül voltam városi Csemadok-titkár, hogy azt valaki pártvonalon jóváhagyta volna. Ennek megfelelő volt a viszonyom a városi pártbizottsággal. A járási pártbizottsággal más volt a helyzet. Ott az akkori lehetőségekhez képest olyan emberek is dolgoztak, akikkel szót lehetett érteni. Pontosabban, azt mondták, hogy ha úgy gondoljuk, hogy ez nekünk jó, hogy a magyar kultúrát előbbre viszi, akkor csináljuk meg. Mindenesetre vigyázzunk arra, hogy bizonyos keretek között maradjunk. És mivel a járási pártbizottság sok mindenbe beleegyezett, ezért a városi már nem tudott beleszólni. Nagy ritkaság, hogy én valakivel összerúgom a port, de Kačmár kivétel volt. Vele egyszer-kétszer komolyan összevesztem. Érdekességből elmondok egy példát. Az irodámban az íróasztal mögött, tehát a hátam mögött a fő falon Ady képe volt látható. A szemben lévő oldalon, az ajtó fölött pedig a köztársasági elnök, a mindenkori pártfőtitkár lógott. Ez akkor még Husák elvtárs volt. A képet véletlenül a szovjet könyvesboltban vettem. Ők sem gondolhatták komolyan, de nekem nagyon tetszett, mivel fekete rámában volt. Készen vettem, nem én rámáztam. Szépen fölraktam az ajtó fölötti falra. Kačmár egyszer valamiféle ellenőrzés miatt állított be váratlanul. Kérdezi, hogy ki az ott, a hátam mögött. Mondom, Ady. Ki az az Ady? Egy nagy magyar költő. És miért nem ott van Husák elvtárs képe? És különben is, milyen színű a kerete? El akarom temetni, mi ez? Elkezdett üvöltözni. Mondom, így vettem készen. Legfeljebb menjen el a könyvesboltba, aztán ott tiltsa meg, hogy ezt így árusítsák. Nézze meg, oroszul van ráírva a másik oldalára. Lehet, hogy Moszkvában keretezik. Ne merjek vele szemtelenkedni! Én nem szemtelenkedek, ha meg akarja nézni, én leveszem, mindjárt megnézheti, hogy tényleg így van. És miért nem a fő falon lóg? Azonnal cserélje ki! Mondom, nem, nekem jó ott, ahol van, mert így munka közben látom Husák elvtársat, és engem ez inspirál. Vagy talán hátat fordítsak neki? Ebből aztán észrevehette, hogy milyen iróniával és gúnynyal beszélek. Elrohant. A helyettesével üzente, hogy ha még egyszer meglát a pártbizottságon, akkor nemcsak az ablakot fogom kivinni - mármint az üveget -, hanem kerettel együtt fog kidobni. Vészjósló üzenetét mindmáig nem felejtettem el. így mentek Kassán a dolgok egészen 1989 őszéig. 1989. november elején kaptam egy meghívót november 16-ra Vágsellyére, mégpedig Tóth Lajos születésnapi összejövetelére. Legalábbis ez volt a beharangozott találkozó ürügye. Sajnos nem mehettem el, mert éppen ekkorra, november 16-ra Bánffy György színművészt hívtam meg Kassára. A Széchenyi című monodrámát adta elő. Az nem lett volna illendő, hogy én elmegyek, ő pedig megjön. Tudni kell, hogy Bánffyt még régi budapesti időszakomból ismertem, sőt, ha jobban viszszagondolok, még néhány évvel korábban találkoztunk először. A színházi előadás után a Hutník Szállóban pontosan arról beszélgettünk, hogy mikor lesz már végre 197 ff KOLAR PETE
