Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
terni tanulmányaink befejezését is okozták, jobboldali opportunista maffiának vol- 193 tak a tagjai Sámson rektor úr részvételével és vezetésével. Éppen ezért mindenki visszakapja a párttagsági könyvét, s az enyémet külföldi tartózkodásom idejére letétbe helyezik, mivel párttagsági könyvet nem lehet kivinni az országból. Ez a vizsgálócsoport ténylegesen utánajárt, hogy kivel mi történt az utóbbi években. Mivel én már Magyarországon voltam, nekem a minisztériumon keresztül utólag megadták az engedélyt az egyetemi tanulmányok folytatásához s 1973-tól elismerték az ösztöndíj-jogosultságomat. Ezzel a pénzügyi és a magyarországi tartózkodással összefüggő kérdéseim megoldódtak. A moszkvai tanulmányokhoz visszatérve, barátommal, osztálytársammal a következő taktikát eszeltük ki. Én meglátogatom a pozsonyi minisztériumot, Kollégám, Zsebik Albin Prágában tesz látogatást. Ő Prágában elmondja, hogy én a szlovák minisztérium diákjaként engedélyt kaptam a moszkvai tanulmányokra. Én pedig majd Pozsonyban beadom, a csehek, milyen érdekes, elengedik a diákjukat Moszkvába. Sikerült a két minisztériumot meggyőznünk. Mind a kettő megadta az engedélyt azzal, hogy még az ösztöndíjat is átutalják az illetékes nagykövetségre. Megvették a repülőjegyeket. Nekem Kassáról Pozsonyba, majd onnan Prágába kellett repülnöm. Prágából ment Moszkvába a gép. Moszkvában szorgalmasan kezdtünk tanulni, de hamar rájöttünk, hogy sokkal okosabb, ha inkább kirándulásokkal meg városnézésekkel múlatjuk az időnket. A diplomamunkát nagyjából ki kellett dolgozni, mert ott volt a diplomamunka-vezetőnk, aki ezt megkövetelte és ellenőrizte. Egyébként inkább csak orosz nyelvórákra jártunk. Ez az egy tantárgy volt kötélező, semmi más nem. Úgynevezett kiscsoportos oktatás volt. Nagyon művelt, érdekes nő tanította az orosz nyelvet. Rendkívül jó módszerrel tanított. Összeraktak több országból lévő tanulókat annak érdekében, hogy egymás között ne tudjanak csak oroszul beszélni. így jött össze a mi orosz csoportunk is. Hogy magunkkal kezdjem, Albinnal mi voltunk benne szlovákiai magyarok, akik elvileg magyarok voltunk - Magyarországról küldtek ki bennünket. Volt két cseh diák, akikkel nem lett volna szabad csak oroszul megértetni magunkat, mivel minket úgy vettek, mint magyarországiakat. Volt két orosz, de úgy orosz, hogy valahonnan Távol-Keletről, Üzbegisztánból származtak, nem nagyon tudtak oroszul. S voltak ketten Romániából, mind a ketten erdélyi magyarok. Ennek következtében mi oroszul nagyon ritkán beszéltünk volna. A tanárnőnk azonban nagyon szépen megkért bennünket, ne legyünk annyira tiszteletlenek, hogy ő ne értse, miről csevegünk egymás közt. Ha együtt vagyunk, legyen az összekötő nyelv az orosz. A tanárnőnek feledhetetlen neve volt, Ikonnyikova. Nagyszerű pedagógus volt, nagyon jól tanított. Nem a nyelvtan volt oktatásának a lényege, hanem a konverzáció, beszélgetés. Nem voltak hagyományosak a tanórák. Múzeumba, moziba jártunk, színházba és állatkertbe. A nyelvtanulás ugyanakkor még szórakoztató is volt. Karikatúrákat tartalmazó könyvekből oroszul kellett a saját szavainkkal elmondanunk, hogy az ott lévő alakok milyen tulajdonságokkal rendelkezhetnek. A lényeg a minél több beszéd volt. Valami ilyesmit lenne jó bevezetni nálunk is az angol vagy a német nyelv tanulásánál. Persze szükséges egy alapvető nyelvtudás ahhoz, hogy az ember aztán továbbfejlődjön. De sokkal jobban előreviszi a dolgot a konverzáció, mint a száraz nyelvtan. Az is kell természetesen. Ikonnyikova viszont a beszélgetéseinket javította nyelvtanilag annak idején Moszkvában, s az ember azt sokkal jobban és könnyebben megjegyezte. Kár, hogy az elmúlt húsz-huszonöt évben nagyrészt már elfelejtettem az orosz nyelvet, mert azóta alig volt rá szükségem. KOLAR PETER
