Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
KOLÁR PÉTER 194 A tanulás közben persze rájöttünk, hogy a Szovjetunióban utazgatni is lehet, persze módjával. A külföldieknek külön dékáni hivataluk volt az egyetemen. Ott találkoztunk egy olyan fiatalemberrel, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy idegenvezetőként kalauzoljon bennünket. Megígérte, amennyiben megszervezzük, oda mehetünk kirándulni, ahová csak akarunk. Nem egyénileg, mert valakinek azért felügyelnie is kell ránk, s ezzel talán többet is mondott, mint kellett volna, de vállalta, hogy elkísér bennünket. Húsz-harminc embert kellett összeszednünk a kiránduláshoz. Az egyetem vezetése megígérte, hogy ez esetben anyagilag is hozzájárul a nagy Szovjetunió megismeréséhez. Persze nekünk is be kellett fizetnünk egy szimbolikus összeget. Harminc rubel volt a beugró, akkoriban ez háromszáz Csehszlovák koronának felelt meg. Úti célként a Kaukázust és a kaukázusi köztársaságokat, Örményországot, Grúziát, Azerbajdzsánt választottuk. Első osztályú szállodák, vonat, repülő, minden, amit el lehet képzelni. Annak ellenére, hogy tudtuk, bárhová nem utazhatunk, elővettük a térképet és kijelöltük, hová szeretnénk menni. Mint külföldi diákoknak, akik szerették volna megismerni az említett helyeket, ezzel az egyébként a Kaukázusból származó fiatalemberrel bárhová elmehettünk. A Szevan-tótól kezdve Bakuban az olajkutakig, Törökország határára, amit egyébként még az oroszoknak sem volt szabad megközelíteniük, kis híján a bibliai Ararát hegyéig elmentünk, pedig az, a kis és nagy Ararát már Törökországban van. Szóval mi ezzel foglalatoskodtunk a tanulmányi idő alatt. Később elutaztunk Leningrádba, majd Zagorszkba is. Itt volt hajdanán a cárok egyházi központja. Körülbelül hetven templom van egy akkora területen, mint Pozsony belvárosa. El lehet képzelni... fantasztikus látvány a rengeteg hagymakupola. A templomokban Andrej Rubljov festett körülbelül kétszáz festményt, ikont. Nem tudom, hogy sok ember járt-e ott. Nekünk ilyen szempontból szerencsénk volt. Mikor azt említettem, hogy mindezt Kaómárnak és Sámsonnak köszönhetem, akkor arra gondolok, hogy ezekre a helyekre soha sem jutottam volna el az ő szemétségük nélkül. Sem pénzem, sem lehetőségem nem lett volna rá. Oda akkoriban bárki nem juthatott el. Sajnos 1974 nyarának az elején kénytelenek voltunk hazautazni Budapestre, ahol befejeztük a diplomamunkánkat. 1974. december 18-án ért véget a szép életünk. Bárhogy húztuk az időt, a diplomamunkát be kellett adnunk. Próbáltunk magyarázkodni, hogy még nem készült el. Moszkvától Budapestig elveszett a posta. Mindent bevetettünk, hiába. December 18-án leállamvizsgáztunk. 1975. január 1-től pedig bekerültem első munkahelyem taposómalmába. A bosszantó az volt, hogy amennyiben az ember már elvégzett egy külföldi egyetemet, részben állami pénzen, az ország ennek legalább eszmei visszatérítésével törődhetett volna. Az államnak teljesen mindegy volt, hogy konkrétan ki hol dolgozik. Pedig úgy gondoltuk, hogy valami hasznot is hozhattunk volna Csehszlovákiának. Én gépészmérnöki karon atomerőművek tervezését tanultam. Nem hiszem, hogy Szlovákiában öt-tíz embernél több volt 1975- ben, aki atomerőmű szakon végzett, és akinek lehetősége lett volna saját szemével atomerőművet látni, mint például nekem Voronyezsben. Nem azt mondom, hogy a világ teteje volt az ottani erőmű, mert láttuk a rendetlenséget és a káoszt, de működött. Az alapokat megtanultuk. Kísérleti atomerőmű sem volt mindenütt, nem beszélve arról az atomreaktorról, amit a budapesti Műszaki Egyetemen építettek, ahol mi minden héten gyakorlatozhattunk. Ez volt akkoriban az egyetlen ilyen berendezés Közép-Európában. Tudásom ellenére 1974 januárjában bekerültem egy kassai tervezőintézetbe, ahol azzal hitegettek, hogy majd áprilisban lesz
