Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Kolár Péter

KOLÁR PÉTER

192 korlatilag korlátlanul utazhattunk oda-vissza a határon keresztül. Igaz, időbe telt, amíg a határon már nem csodálkoztak rá az új módszerre, de az akkori néhány határátkelőhelyen hamarosan megszokták az utazó diákok új találmányát. A nagykövet minden egyes lapot aláírt, amivel nagyban megkönnyítette az akkori diákok sorsát. Úgy hiszem, ez volt a normális, és nem az, hogy külön engedélyt kelljen kérni minden úthoz.

Miután belépett az új főkonzul, összehívta a diákokat. Először a budapestieknek mondta el, hogy majd ő megmutatja, ez a határ igenis határ, és amíg létezik Csehszlovákia, és létezik Magyarország, mindaddig ez nem lesz sétálóhely, sem korzó, és ez a határ létezni fog. Bil’aknak megfelelő ember volt. Azért említem Bil'akot, mert ez után a bejelentés után - valószínűleg jó kapcsolatban lehettek - havonta egyszer megjelent a párt fent említett ideológiai főmuftija, és fejtágítót, előadássorozatot tartott arról, hogy mit hogyan kell értelmeznünk, és bár igaz, hogy Magyarország meg Csehszlovákia is szocialista ország, de azért Magyarország az nem annyira szocialista... Szóval ezen talán nevetünk manapság, de akkor ez elég komoly megállapítás volt. Mi persze igyekeztünk ezekről az előadásokról meglógni, de elég nehéz volt. A főkonzul következő lépése az volt, hogy kitalálta, le kell adnunk az útleveleket, mint a vietnamiaknak. Ezt aztán a minisztérium segítségével végül sikerült megakadályoznunk. A korábban megszokott betétlapkorszaknak azonban vége szakadt. Ezután már turistaként vagy hivatalos minisztériumi pecséttel kellett utaznunk.

Visszatérve a tanulmányaimra, 1973 végén barátaimmal felfedeztünk egy hirdetményt az egyik egyetemi hirdetőtáblán, hogy az utolsó tanulmányi évre féléves tartózkodásra, valamint diplomamunka-előkészítésre lehet jelentkezni a Szovjetunióba, konkrétan Moszkvába. Feltétel a viszonylag jó előmenetel, tehát közepes vagy inkább annál jobb tanulmányi eredmény és az orosz nyelv megfelelő szintű ismerete. Öten utazhattak. Jelentkeztünk az egyik osztálytársammal, aki szlovákiai magyar gyerek volt, de a prágai České vysoké učení technické, szóval a Cseh Műszaki Egyetem küldte ki budapesti tanulmányokra. A leckekönyvet kellett leadni, amiből viszont nem derült ki, hogy ki honnan származik. Mondhatnám, tévedésből elkezdtek ott velünk oroszul beszélni. Mi részben szlovákul gagyogtunk velük, de az hasonlított az oroszhoz. A válogató bizottságnak úgy tűnt, hogy a magyarországi diákokhoz képest mi perfekt orosz tudással rendelkezünk. Kettőnket és még három magyarországi diákot kiválasztottak. Utána derült ki, miután a hirdetőtáblára kiírták, hogy kik mehetnek, hogy mi nem vagyunk magyarországiak. Némi vita után úgy döntöttek, ha el tudjuk intézni magunknak a kiküldetést, akkor nem lesz semmi kifogásuk az utazás ellen, mert a feltételek nem állampolgársághoz, hanem bizonyos ismeretekhez kapcsolódtak. Számunkra némi fejtörést okozott, hogyan oldjuk meg a helyzetet. A Szovjetunióba csak úgy kiutazgatni nem lehetett. Ezenkívül mivel akkor már én is ösztöndíjas voltam, nem kerülhettem ki a szlovák oktatásügyi minisztérium jóváhagyását. Az ösztöndíj előtörténete miatt azonban újból meg kell szakítanom a visszaemlékezésemet s kb. egy évvel korábbi eseményre utalni.

1972. december 30-án a nagykövetségen keresztül kaptam egy táviratot, hogy 31-én - munkanap volt - jelenjek meg a Kassai Városi Pártbizottságon. Nem volt hozzá nagy kedvem, de gondoltam, legalább hazamegyek szilveszterre. Bementem a pártbizottságra. A következőkkel fogadtak: kivizsgálták korábbi párttagságom ügyét. Kiderült, hogy az a csoport, akik minket, egyetemistákat kizártak s az egye-