Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
következtetni lehet, hogy nem kifejezetten szlovák származású volt. Nem is arról volt szó, hogy valaki szlovák vagy magyar, de úgy gondoltuk, ha magyar, akkor remélhetőleg megérti a magyar diákokat is. Dvorský nagykövet, Havasi főkonzul és a pártelnök, a Nagykaposról származó Notin Károly másnapra behívták a portást, és első lépésben fél évre megvonták a prémiumát azzal, hogy ha még egyszer ilyesmi történik, azonnali hatállyal repül haza. Ezt az esetet azzal szeretném kiegészíteni, hogy aztán a vége nem a portás hazaküldése, hanem Dvorský nagykövet eltüntetése lett. Az akkori bil'aki vezetés hazahívta gyűlésre, és többet nem láttuk. A felesége egy rövid ideig még ottmaradt. Notin pártelnök búcsúzott el tőle elutazása előtt. Notint is úgy tüntették el, hogy három napon belül már nem ő volt a kultúrattasé. Ezek az akkori körülmények között rendes emberek voltak. Igyekeztek mindent úgy csinálni, ahogy a lelkiismeretük diktálta. Sajnos aztán később - ez időben körülbelül 1973-ra esik - megjött az új nagykövet. Moravecről megtudtuk, hogy Lenin-díjas, és Csehszlovákia nagykövete volt a koreai háború idején Koreában, a vietnami háború idején Vietnamban, és különféle szolgálataiért kapta a Lenin-rendet. Nem volt szükség nagy fantáziára, hogy kikövetkeztessük, körülbelül hová kell sorolni. Dvorský rendkívüli és meghatalmazott nagyköveti beosztása ellenére emberként viselkedett, akihez szabad bejárásunk volt. Támogatása odáig terjedt, hogy amíg átépítették a Rózsa Ferenc utcai kereskedelmi kirendeltséget, addig a klubösszejöveteleinket a főkonzulátuson tarthattuk. Mivel a sok odalátogató diák miatt nem fértünk el, megengedte, hogy a szekrényeket is kirakjuk az előszobából. Ez mai fejjel szinte elképzelhetetlen, mert a konzulátus végül is egyfajta belügyi munkahely volt, amit fokozottan kellett volna védeni. S hetente itt voltak a műsoraink. 1970-től 73 elejéig olyan emberek dolgoztak a konzulátuson és a nagykövetségen, akikkel együtt lehetett működni, és akik emberként viselkedtek. Aztán megjött a Moravec. Az ifjúsági szövetség főbizottságának a vezetőjévé még korábban, titkos szavazással engem választottak. Ezért először nekem kellett találkoznom az új nagykövettel. Mondanom sem kell, hogy előtte már a főkonzult is hazahívták. Ekkor lépett a helyére az új főkonzul, Petrína, akinek a lányairól már említést tettem. Az új főkonzul elmagyarázta, hogy a jövőben be kell tartani a protokoll szabályait, s elmondta, hogy az mivel jár. Miután belépek a nagykövet irodájába, tisztes távolságban meg kell állnom, s csak olyan közel szabad mennem, amennyire a kinyújtott karomnak szüksége lesz a kézfogáshoz. Ő az ablaknál lévő kanapén ül majd, én vele szemben, hogy az ablakon beszűrődő fény engem elvakítson. Nekem csak részben szabad látnom az ő arcvonásait, hogy ne tudjam kikövetkeztetni a reakcióit a beszélgetésünk alatt. Korábban mindezekről fogalmam sem volt, mert az előző garnitúra ilyennel abszolút nem törődött. Ellenkezőleg, sok mindent elérhettünk náluk és az ő segítségükkel. Például elértük, hogy az akkori deviza- és valuta bevall ást igazoló nyomtatványra ne kelljen minden ízben okmánybélyeget ragasztanunk. Az ötvenkoronás okmánybélyeggel egyhavi magyarországi turistatartózkodásra jogosító nyomtatvány helyett megtette az iskolaügyi minisztérium bélyegzője is, azért viszont minden esetben Pozsonyba, esetleg Prágába kellett utaznunk. Ott lepecsételték ugyan, de nem minden felhang nélkül, s ezzel szolgálati útra mehettünk Magyarországra. Véleményünk szerint ez végtelenül bonyolult eljárás volt. Kigondoltuk, hogy az A4-es összehajtott valutalapba beragasztunk egy harminc sorból álló megvonalazott mellékletet, amelynek minden sora egy utazást ér. A beragasztott mellékletet a nagykövetség lepecsételte, a nagykövet aláírta, s mi gya-191
