Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
KOLÁR PÉTER 178 rohantam egyik helyről a másikra. Az egyik tanárom szavamat vette, hogy az érettségiről nem fogok hiányozni. Mert sajnos a kultúra miatt korábban rengeteg órát kihagytam. Maga az iskola abban az időben nagyon színvonalas volt, és olyan műszaki tanárok neveltek minket, akikhez a humán műveltség is nagyon közel állt. Ez alapvetően meghatározta az akkori iparista diákok gondolkodását és életútját. Emellett persze a műszaki tudnivalókat is el kellett sajátítanom. Amennyiben nem tanultuk volna meg jól ezeket is, a későbbiekben nem tudtunk volna helytállni a főiskolán. Azt hiszem, hogy amikor később Kassán a főiskola első Osztályába kerültem, azért tudtam az első évet minden probléma nélkül elvégezni és mással is foglalkozni, mert csak elő kellett vennem az iparista füzeteket, és azokban a kilencven százaléka ott volt mindannak, amire a főiskola első osztályában szükségem volt. Néhány mondatban érzékeltetném az akkori „politikai tevékenységemet” is. A korabeli társadalmi közegben, aki valamilyen téren aktív volt - én például a kultúra területén -, azt szinte automatikusan besorolták valamilyen tisztségbe a Csehszlovák Ifjúsági Szövetségben. Akkoriban annak gyakorlatilag minden fiatal tagja volt. A propaganda pedig elérte, hogy az ember abban a hitben éljen, hogy az ifjúsággal és a társaival közösen valami jót cselekedhet a közösségért. Az ipari igazgatója, Schulz György mérnök - akit ma is nagyon sokan emlegetnek a hajdani iparisták közül - művelt és igazságos ember volt. Nagyon szerette, amit csinált, és szinte vakon hitt az akkori politikai rendszerben. A sors iróniája, hogy éppen ez a rendszer volt az, amelyik koholt vádak alapján idő előtt nyugdíjazta. Számára a legnagyobb kitüntetésnek számított, ha valaki a párttagja lehetett. Ezért a legaktívabb diákokat jutalomként automatikusan felvetette a szervezetbe, meggyőzte őket arról, ha igazán valami jót akarnak tenni, akkor azt a kommunista párt tagjaként tehetik meg leginkább. 1966-ban néhány kollégámmal, iparistákkal közösen én is jutalomként kerültem a pártba. Mivel az igazgatót mi nem azért tiszteltük, mert a „főnökünk" volt, hanem mert nagyon rendes, korrekt és értelmes embernek tartottuk, ebbe automatikusan beleegyeztünk és hittünk abban, hogy jót cselekszünk. Ő volt az egyik „kezesünk” és még egy-egy tanárunk azok közül, akik szintén aktívan részt vettek a magyar kultúra terjesztésében. Ezzel a lépésünkkel részben a vesztünkbe rohantunk, hiszen közeledett az 1968-as esztendő és az ezt követő „normalizáció”.- Még mielőtt 1968-ra rátérnénk, megkérdezem, hogy a szülei nem kifogásolták-e ezt a lépését?- Nem. Anyukám soha nem volt semmilyen pártnak a tagja, semmiféle pártba nem volt hajlandó belépni. Azt mondta, hogy neki van saját elképzelése és meggyőződése. Erről semmiféle párt, felettes szerv vagy egyéb miatt nem hajlandó lemondani. Édesapám viszont, ha jól emlékszem, 1930-tól volt a Szociáldemokrata Párt tagja. A Szociáldemokrata Párt 1945-ben vagy 46-ban egyesült a Kommunista Párttal. Apukám így lett a Kommunista Párttagja. 1945-ben, mivel magyarul szólalt fel egy gyűlésen, kapott néhány hetes elzárást a kassai fogházban. 1951-ben vagy 52-ben viszont kizárták a pártból, majd valamiért visszavették. Az okát nem tudom. Gondolom, valamiféle nemzetiségi ügy lehetett a háttérben. Már maga az a tény, hogy magyar iskolát, gimnáziumot hozott létre ott, ahol korábban nem volt, gyanússá tette. A kérdésre visszatérve, édesapám azt mondta, hogy ez az én dől-
