Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Csáky Pál

is értettem és nem fog tam föl, hogy mi történik - ilyen helyzetekbe kerültem, 95 mert az apámnak más nézete volt a világról, mint „illett” volna. (...)- Mennyire voltál szabad a pályaválasztás tekintetében? Milyen idős korodban kezdtek el veled a szüleid erről beszélgetni?- Nem volt ez ilyen egyértelmű. A mi családunk tradicionális család volt. Léteztek bizonyos tabu témák, amelyekről a gyerekek előtt nem beszéltek, például a nemiség vagy szexuális dolgok. Ilyenekről soha nem esett szó. A pályaválasztásnál az befolyásolt, hogy sokat hagytak olvasni, hogy elláttak könyvekkel. Születésnapomra, karácsonyra általában könyveket kaptam. Ez előre jelezte további sorsomat. Meg mutatta, hogy milyen irányba szeretnének terelni. Apám a műszaki pálya felé terelt volna. Nem gondolt arra, hogy főiskolát kellene végeznem. Valószínűleg a klasszikus falusi felfogás szerint úgy gondolta: az lenne számomra a legjobb, ha valamilyen szakmát tanulnék ki, tehát szakközépiskolát végeznék. Anyám nem. Ő mindenképpen értelmiségi pálya felé szeretett volna irányítani, még ha ezt így nem is fogalmazta meg. A klasszikus hármasra gondolt: pap, tanító vagy orvos lehetne a gyerekből. Szomszédunk, a falusi tanító gyakran járt hozzánk. A fiával együtt nőttem fel, szinte testvéreknek éreztük magunkat. Aztán volt egy olyan időszak, amikor nagyon sok pap barátom volt. Mivel nemigen volt más értelmiségi a faluban abban az időben, anyu szerette volna, ha feléjük orientálódom. Volt a környéken egy-két fiatal kezdő pap, akik nagy hatással voltak rám, és volt egy öreg kanonok úr, aki máig is él, s akinek sokat köszönhetek. Gyakran elbeszélgetett velem, nagyon művelt ember volt, és sokat tanultam tőle. A hatvanas évek második felében félig-meddig száműzetésbe jött hozzánk egy volt püspöki titkár. Kissik Jánosnak hívták. Ő azon papok egyike volt, akit a Mindszenty-perben bebörtönöztek. Nagyon nehéz élete volt a börtönben, majdnem meghalt, amíg kimenekítették. Széles látókörű ember volt.

Később, mikor már hetedikes-nyolcadikos tanuló, sőt gimnazista voltam, gyakran eljöttek hozzánk. Olyankor leültünk és beszélgettünk. Valószínűleg azért, mert nekik sem volt igen kivel beszélgetniük, meg nekem sem. Máig emlékszem, egyszer a Római Birodalomról egy egész délutános, nagy vitát folytattunk.

Anyám büszkén nézte messziről, hogy: „Hű, hát a fiam ilyenekhez is hozzá tud szólni, amilyeneket a méltóságos pap úr mond!" (...) Beléptem a Szocialista Ifjúsági Szövetségbe, a SZISZ-be, mert mindenki belépett. A Csehszlovák-Szovjet Barátsági Szövetségbe viszont az iskolából egyedüliként nem léptem be. Annak viszont Sági Tóth Tibor volt az elnöke. Sokszor jöttek utánam, a szüléimét is behívták, de én azt mondtam, hogy nem. Ennek azonban mégiscsak van egy előjátéka, mikor úttörő lettem. Én nem tudtam, hogy mit jelent ez. Ünnepség volt az iskolában, ott volt az édesanyám is. Piros kendőt kötöttek a nyakunkba. Hazafelé menet az anyu már az utcán mondta: „Vedd le a kendőt!” „Miért?” - kérdeztem. „Csak, vedd le!” Ez pénteki napon volt, apám már hazajött, otthon várt minket. Persze tudta, mi történt. Kérdezte, hol voltunk. Anyu meg: „Hát szülői értekezleten, meg ilyesmi...” „Én csupa vörös gyereket láttam hazajönni az iskolából. Neked is van ilyen kendőd?” - kérdezte az apám. Mondom: „Van.” Azt mondta: „Gyere ide.” Odamentem. Megmutatta a kapufát. „Látod a kaput?”

Mondom: „Igen.” „Addig mehetsz vele. De ide az udvarba ezzel be nem jössz!”

Apám egyértelműen útbaigazított. Ilyen háttérrel voltam én úttörő. Egyedüli vol-CSÁKY PÁL