Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Tóth Károly
TÓTH KÁROLY 710 Meg kell mondjam, a közeli ismerőseink is zokon vették, hogy titkolózunk előttük, hogy ők nem kerülhetnek be a „belső körbe”, de ezen akkor nem lehetett segíteni, fel kellett vállalni ezt. Az apám csak 1990 márciusában mert rákérdezni, hogy a 80-as évek elején ezért járt-e a rendőrség a nemzeti bizottságon (őt is beidézték oda), és hogy ezért rejtegettem-e azt a sok filmet meg papírokat a kamrában meg a padláson, amit persze, feltehetőleg, megnézett. Egyébként volt közöttünk egy megállapodás: ha valakit kihallgatott a rendőrség, azonnal beszámolt róla, ez a belső nyilvánosság jelentette a védelmet. Sokszor le is írtuk, hogy mit mondtunk a rendőrségen, hogy a másik alkalommal is ugyanazt mondjuk, hiszen bent a rendőrségen mindent magnóra rögzítettek.- Meg se próbáltak beszervezni?- De igen, minden alkalommal megpróbálták. A legkomolyabb kísérletük Pozsonyban volt, amikor az egyik alkalommal, közvetlenül Duray letartóztatása előtt, több mint négy órát voltam benn a „Februárkán” (a Győzelmes Február utcában található rendőrségi épület). Danáé őrnagy és a társa hallgatott ki. Elém tettek egy papírt, hogy azt írjam alá. Elolvastam, és megkérdeztem, hogy ha aláírom, akkor én az ő kollégájuk leszek-e. Azt mondták, hogy nem egészen, de valami olyasmi. Megkérdeztem, hogy kapok-e fizetést, mondták, hogy elképzelhető. Mondom, akkor ezt meg kell beszélnem a feleségemmel, merthogy vele én mindent megbeszélek. Az őrnagy kiabálni kezdett, hogy én ne merjek megbeszélni semmit senkivel, már eddig is sok van a rovásomon, egyáltalán, arról sem szabad szólnom, hogy találkoztunk, hogy ott voltam a „Februárkán". Aztán később még visszatért ehhez, mindenféle ügyes kis herkentyűket mutogatott, tenyérnyi kismagnót, polos ka mikrofonokat, de amikor látta, hogy ez sincs hatással rám, abbahagyta. Szerintem ő sem gondolta komolyan, de valamilyen belső előírásuk szerint, rutinból, mindenkivel meg kellett kísérelniük ezt. (...) De azért még párszor meghívott engem különböző kávéházakba egy kávéra, és ezekre a találkozókra el is kellett mennem, hacsak nem akartam igazolni az ellenkezőjét annak, amit mondtam. De soha nem írtam alá semmiféle együttműködési nyilatkozatot. Egyébként meglehetősen komplexusos emberek voltak ezek, meg voltak győződve arról, hogy valamiképpen a szlovákiai magyarság ügyét szolgálják ők is, a maguk eszközeivel. De ezt a „rendkívüli” erőfeszítésüket soha nem tudták prezentálni a nyilvánosság előtt, hiszen „titkosok” voltak. A Tóth Lajos tudna erről sokat beszélni, akinek sokszor azok az emberek sírták el magukat valamilyen vágsellyei kocsmában, akik épp őt követték. Igaz magyarnak hitték magukat. És erről meg voltak győződve. Talán ezért tudtak váltani olyan gyorsan 1989 után. Szinte sajnáltatták magukat, hogy ha nem lennének ilyen mindenfajta felforgató elemek, akkor sokkal többet lehetne elérni. A sors és a történelem paradoxona szintén, hogy a rendszerváltás után nem másutt, mint Pozsonyban, a Csemadok épületében ugyanez a Danáé őrnagy a kommunista párt színeiben a választási bizottság tagjaként jelent meg. Sokan Pozsonyból, azok is, akikhez éveken át bejárt a Csemadokba, hogy úgy mondjam, az ő „színe előtt” szavaztak az első szabad választásokon. Arculcsapása volt ez mindannak, ami történt azokban a hónapokban? Vagy egyszerűerf csak jelzés volt az elkövetkező hónapok értékvesztésére? Ma sem tudom eldönteni.- Ha jól tudom, Janics Kálmánnal is kapcsolatban voltatok.
