Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Takács János†
TAKÁCS JÁNOS 694 miért, mi van? Hát a múltkori véleményed a magyarországi dolgokról. Jobban teszed, ha magad kilépsz, mert úgyis kidobnak. Nem sok választanivalóm volt, úgyhogy ez a dolog így elment, elszaladt. Nem lett belőlem iparista. Aztán bevonultam katonának. Közben a Csemadokban tevékenykedtem, már a katonaság előtt 58-ig próbálgattam táncolni, és amikor hazajöttem, Tata Ida verbuvált be engem egy koreográfusképző gyorstalpalóba. Ott nagyon jól éreztem magam, felfedeztem, hogy tudok táncolni. És hát így kezdődött nekem a palócos időszakom, amikor megalakítottuk Reimann Karcsival Füleken a Palóc Néptáncegyüttest, ez a fülekpüspökinek az elődje volt, én legalábbis a kontinuitást úgy számolom, mert ők átvették a mi ruhatárunkat. Úgyhogy ezt csináltam 1968-ig. Amikor ötéves volt az együttesünk, 68-ban megint belekerültem a szakszervezeti mozgalomba a Kovosmaltban. Feketelistára kerültünk. Én csak villanyszerelő voltam, engem valahogy nem tudtak elkaszálni. Viszont a feleségem, aki tisztviselő volt, őt kitették dolgozni, hogy éreztessék velem ezt a dolgot. Én aztán úgy döntöttem, hogy otthagyom ezt a gyárat, és elmentem a bútorgyárba dolgozni. Felvettek. Akkor indult a bútorgyárban az új részleg, jó szakember voltam. Ott nagyon gyorsan felismerték, hogy a tehetségemet hasznosítani tudják, úgyhogy én hálás vagyok Simon igazgató úrnak, hogy ott dolgozhattam, mert biztos vagyok benne, hogy ha a Kovosmaltban maradtam volna, abban a közegben és azokkal a pártvezetőkkel, akik ott voltak, nagyon nehéz lett volna a sorsom. Itt viszont eléggé jó fizetést is kaptam, úgy döntöttem, hogy ha már nem mentem el - mert forgattuk a feleségemmel a fejünkben, hogy itt hagyjuk ezt az országot 68 után -, akkor megpróbálkozunk valami hasznosat tenni, és így fogtam bele az építkezésbe. Ebből a dacból született ez a ház. Közben egy másfél évig vagy háromnegyed évig, nem tudom, a fülekpüspöki Palócnál voltam oktató. Akkoriban Székely Pista eléggé rossz állapotban volt, és Fölényi Tibi bácsi megkért, hogy menjek el oktatni. Aztán annyit elértem velük, hogy egy egész estét betöltő bemutatót csináltunk, és Besztercén a kategóriás felmérésen megkaptuk a B kategóriát. (...) 1968 után én mindenféle kapcsolatot megszakítottam a Csemadokkal, mindenkivel. A Csemadokból csak azért nem léptem ki, mert az apám alapító tagja volt. Amikor a Csemadokot alárendelték a kulturális minisztériumnak, én akkor azt mondtam, hogy ennél nagyobb szégyen egy társadalmi szervezetet nem érhet. És amikor 89-ben bekapcsolódtam újra a Csemadok munkájába, az első kérdésem az volt Lendvay Tibi felé, hogy a Csemadokkal mi lesz, mert hogyha a régiek is jönnek, ez a banda, akik ott voltak, Kómár Tibi bácsi meg ezek Füleken vagy máshol fent, országos szinten is, akkor mondom, rám ne számítsatok. Bíztatott, hogy ne félj, ezekhez semmi közünk. (...) Én már nem hittem azt, hogy itt még lesz az én életemben pozitív változás. És 89-ben, elég hosszú idő telt el olyan értelemben, hogy ugye november 17-én kezdődtek el Prágában az események, és én úgy december 10-e vagy 16-a körül, nem tudom pontosan, mikor volt az első gyertyás tüntetés Temesvár kapcsán, akkor kapcsolódtam be újra a dolgokba. Azt Éváék szervezték: Nagy Éva, Lendvay Tibi, Gyetvai Zoli, Varga Attila, s nem tudom, még kik. Én akkor csak mint érdeklődő odamentem, és Nagy Éva azt mondta, hogy hát Jancsi bácsi, jöjjön már velünk. így hát elmentem egy ilyen aktívára, egy ilyen gyűlésre, és megkérdezték, hogy nem akarok-e belépni az FMK-ba, akkor már itt Füleken megvolt alakulva. Mondom, nagyon szívesen, ha a Csemadokkal nem lesz semmiféle kapcsolatunk. (...) Ennyi volt, én ezt nem is szégyellem, én nem vertem soha
