Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Takács János†
sem fél téglával a mellemet, hogy én milyen nagy ellenálló voltam, vagy milyen antikommunista. Én most is azt mondom, hogy engemet a liberális eszmék felé pontosan a baloldali nyitottságom indított el, mert vártam azt, hogy az a baloldali, szélsőbalos kommunizmus zsákutca. Viszont nem voltak hozzám olyan közel a konzervatív eszmék, hogy azt valahogy abszolválni tudtam volna. Viszont a liberalizmus automatikusan adódott, mert esélyegyenlőséget hirdetett, mert lehetőséget, az ideológiájában egyenlő esélyeket biztosított mindenkinek. Én egész életemben ösztönösen erre vágytam. Annál nagyobb volt a csalódásom, amikor 89 után, a választások után, aztán a Meóiar-kormányzat alatt bebizonyosodtak, hogy tulajdonképpen nagyon keservesen haladunk ilyen demokratikusabb világ felé.- Említette, hogy 68 döntő élmény volt az ön számára. Ön akkoriban tagja volte a pártnak?- Nem voltam sohasem tagja a kommunista pártnak.- Mi történt 68-ban Füleken?- Füleken akkoriban a zománcozóban voltam villanyszerelő, és addig még ezek a dolgok úgy mentek, olyan szinten, hogy augusztus 21-ig nem is tudom, hogy tagja voltam-e valamilyen vezető szervnek vagy csak szakszervezeti tag voltame. Csak szimpatizáltunk, újságot olvastunk, örültünk, lelkesedtünk. Augusztus 21-e után úgy adódott, hogy aztán ott, ahol voltam, bekapcsolódtam a szakszervezeti ellenállásba. Sztrájkot hirdettünk. Ez még, azt hiszem, az áprilisi plénum előtt volt. Anderkó Zoli is ennek részese volt. Ő aztán ott maradt, nem tudom, hogy tűrték meg, hogy mi volt ennek az ára. Reimann Karcsival voltunk a zománcozói mozgalomnak az élén, és ott volt még Simon Tibor is. Ő valahol valamilyen katonatiszt volt, és onnan került ki. Eléggé kicsapongó élete volt, úgyhogy ezért nem is vették őt komolyan, eléggé kiélezett és fennhéjázó véleménye volt. Nekem viszont ebben az volt az érdekes dolog, hogy nem azért haragudtak rám Beňóék meg a többiek, hogy én még a legnagyobb kommunistával is, Koronci Bözsi nénivel is aláírattam azt a petíciót, amit tiltakozásként küldtünk Prágába Dubček meg a Smrkovský meg mások szabadon bocsátásáért, hanem az volt a legnagyobb bűnöm, hogy a lemezosztálynak a régi présházában összehívtak egy nagygyűlést. Ez egy héttel a megszállás után történt. És akkor mit nem lát az ember: Koncz Bélát, a járási elnököt hozták le főszónoknak mint a kommunista párt aktivistáját, akit addig semminek sem tartottak mint Csemadok járási elnököt. És akkor a szerencsétlen elkezdett beszélni arról, hogy hát értsük meg, hogy az oroszok csak internacionalista segítségnyújtásból jöttek be ide, csak azért, mert a szovjet elvtársak segítséget akarnak nyújtani. Tartott erre egy kis hatásszünetet, és én ebben a hatásszünetben megszólaltam, úgy ösztönösen kiszakadt belőlem, hogy baráti segítséget nyújtani, tankokkal? Ez az egy szó volt. Csend lett. Olyan volt, mintha egy bomba csapódott volna be. Akkor már igen keményen tudtuk azt, hogy baj van, és hát, azt hiszem, ez volt életemnek az a második pontja, ahol az én sorsom megpecsételődött. De örülök neki, hogy így történt, mert ha nem így történik, akkor lehet, hogy szerencsétlen lettem volna, de ez talán egy életre tartást biztosított bennem. Még egy utolsó ilyen re-695 TAKÁCS JÁNOS
