Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Sidó Zoltán
SIDÓ ZOLTÁN 584 Ott nem volt tegezés, Váleknál. Mert a Csemadok országos elnöke nem fog megmaradni ennél a pozíciónál. Tudod, aztán 82. február 1-jétől én a Szövetségi Gyűlés, a prágai parlament képviselője lettem, Pozsony-Ružinovot képviselve. És Pozsonypüspökit. Ugyanis Mandli Imre meghalt. És abban az időben úgy volt, most egy kicsit durva, de ha nő halt meg, nőt, ha férfi halt meg, férfit kellett megválasztani. Ha magyar volt, akkor helyette magyar mehetett, s ha 42-es cipője volt, 42-es cipővel. S ha nem munkás, hanem értelmiségi, akkor értelmiségit, mert az arányokat azért be kellett tartani. (...) Bementünk, és csak ennyit mondott, hogy bemutatom, ha megválasztják, akkor a Csemadok leendő elnökét, Sidó Zoltánt. S erre Jozef Lénáit, erre nagyon emlékszem, mert hát azelőtt én hol láttam őt? Televízióban esetleg. Azt mondja, hogy egy csomó káderanyaga érkezett, én azt nem olvasom. „Kérdezek és feleljen, és így. Tudja mit, mondjon magáról valamit!” S mondom, hogy az érsekújvári közgazdasági középiskola igazgatóhelyettese vagyok, nappali tagozaton, magyar-szlovák-rajz szakon. „No, még egy festő!” Utalt itt, ugye Lőrincz Gyulára. „A Komenský Egyetemen pedig pedagógiát végeztem." Azt mondja, ez nem érdekel. „Nős?” Mondom, nős vagyok, három gyerekem van. „Felesége milyen nemzetiségű?" „Magyar.” „Gyerekei milyen iskolába járnak?” S azt mondtam, természetesen magyarba. „Miért természetes?” S mondom, mert magyar iskolába szlovák nem fogja beíratni a gyerekét. Hát nekünk kell ez az iskola. Ez természetes, hiszen a feleségem is magyar pedagógus, és én is. „Otthon hogyan beszélnek?” Mondom, magyarul. S erre gondold el, Jozef Lénárt a következőket mondja, mondom, magyarul: „No, végre egyszer olyan elnöke lehet a Csemadoknak, akinek a gyerekei magyar iskolába járnak! Mondhatnám, hogy hála istennek”, így. „By som povedal, chvála bohu”, így. S akkor azt mondja, hogy mióta tagja a Csemadok országos vezetésének? S mondom neki, 1975-től. „Ismeri az apparátust?” „Igen.” „Ütőképes?" S mondom, nem. S megint fölhoztam Petrik Józsefet. Petrik József a belügyminisztérium szociális alapjából rendszeres juttatást kapott. írógépét elzárta, ezt később, mikor már ott dolgoztam, mert azon az Olivetti gépen írta a jelentését. Bil’aknak, Pezlárnak és Mravíknak. Mravík, aztán mikor én már ott dolgoztam tovább, akkor egyszer odaadta ezeket a leveleket, hogy ezt ki írhatja. Mindegy. Ez egy rövid beszélgetés volt, s azt mondta, ha megválasztanak, akkor majd találkozunk, addig is jó munkát! Ez egy olyan húszperces találkozó volt. (...) Csemadok-elnökként legfontosabb feladatomnak azt tartottam, hogy ütőképes vezetőség kerüljön a szövetség élére, s járási választmányaink olyan személyeket delegáljanak az országos választmányba, akikkel megpróbálhatnánk valamit tenni. Fő gondom az volt, hogy főtitkárt találjak. Belépésemkor én közöltem dr. György Istvánnal, hogy az országos közgyűlést követően én nem számítok az együttműködésre, viszont megteszek mindent, hogy ő visszakerüljön a Szlovák Köztársaság kormányhivatalába, Sziegl Ferenchez. Beszéltem is Sziegllel, ő visszavette, én pedig elbúcsúztam György Istvántól 82 áprilisában. De nem volt főtitkárom. Nem nekem, a szövetségnek. Abban az időben főtitkárt, illetve titkárt csak úgy lehetett pozícióba juttatni - mert maga a választás az már többé-kevésbé egy formális dolog volt -, hogy azt a minisztérium jóváhagyja, aztán ő bonyolította le az egyéb körülszaglászásokat, s vagy igen, vagy nem volt a válasz. Elbeszélgettem Szilvássy Józseffel, ő a Csemadok elnökségének régebbi tagja volt, abban az időben az Új Szó kulturális rovatát vezette. Nem fog sikerülni, mondta. Én nem hittem, hogy az Új Szó, a Kommunista Párt Központi Bizottságának
