Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Neszméri Sándor
NESZMÉRI SÁNDOR 464 úgy meg lehessen szerezni. Egyszerűen nem volt ilyen törvény. Az a törvény viszont, melyet restitúciós törvény néven ismerünk, tehát a különböző tulajdonjogok visszaszolgáltatása, az még inkább bonyolította a dolgokat, ugyanis a Csemadok jelenlegi székházának a fele a szabadkőműveseké volt, és nálunk akkor jelentkezett a 38-ig a házat üzemeltető szabadkőműves páholy svájci székhelyű, magyarországi fiókkal rendelkező jogutódjuk. Mi ott ebben a kérdésben abszolút nem léphettünk. Annyit tudtunk csak lépni, hogy a szabadkőműves páhollyal írtunk egy emlékeztetőt, hogy amennyiben ők visszaszerzik, abban az esetben a Csemadoknak adják a használati jogot. Saját vagyonba megszerezni egyszerűen jogilag nem volt esélyünk. Mi ezután sokat jártunk, próbálkoztunk jogászokkal, de egyszerűen nem volt rá lehetőség. Ez a válasz arra, hogy miért nem szereztük meg a Csemadok székházát. Az igazság az, hogy azt sem tudom, hogy most hogyan sikerült megszerezni, tehát hogy lemondott-e a szabadkőműves páholy a tulajdonjog visszaszerzéséről, vagy nem vonatkozik rá a törvény. Én azt hiszem, hogy nem vonatkozik rá a törvény, de az akkor még nem volt világos, mert a tulajdonjogot még a 30-as évek végén veszítették el.- Térjünk még vissza a december 6-i KB-ülésre, az ott elfogadott programnyilatkozatra! Az egy szerkezeti, tehát strukturális váltást is deklarált. Mit sikerült ebből megvalósítani 1990 márciusáig?- Az alapszervezetek egy az egyben vették a lapot, és mindenféle bejelentésektől függetlenül a helyben kialakított viszonyok szerint, tehát hogy az akkor még helyi nemzeti bizottság (hnb) kérte tőlük a tervet a kulturális tevékenységről, akkor ők beadták a tervet, és meg is valósították ezt a tervet, ha nem kérte, akkor a hnb nélkül valósították meg a saját tervüket, tehát az ott működött. Meglehetősen erős ráhatással kezdett el működni az is, hogy olyan választási rendszert dolgoztunk ki a közgyűlésig, de már a járásokra is, hogy nem a járási konferenciák vagy a közgyűlés mondja ki a végső szót például a KB javaslatára, hogy kik legyenek majdan a KB-ban, hanem a járási bizottságba közvetlenül az alapszervezetek választottak küldötteket. A járási konferenciák pedig nemcsak a központi közgyűlés delegáltjait választották meg, hanem egyenesen a majdani KB-t, amely akkor már tudtuk, hogy Országos Választmány lesz a neve, tehát ennek a tagjait is megválasztották egyenesen. Ez az ötlet, becsülettel beismerem, a december 6-i választásoknak a tanúságaként született meg, ugyanis attól féltünk, hogy ha nem így fogjuk megoldani, hanem hagyjuk mindig arra az adott járási konferenciára vagy aztán az országos közgyűlésre, vagy előterjesztünk egy listát, akkor azt ott kritikátlanul meg fogják választani. Ugyanakkor úgy véltem, hogy sem a KB elnöksége, sem a KB nem érett arra, hogy egy értelmes szelekciót csináljon. Tehát a márciusi közgyűlés maga annyiban volt már teljesen új, hogy egyfelől a központ mindennemű beavatkozása nélkül választották meg a járások az országos küldötteket, illetve a majdani országos választmányi tagok egy részét, és ugyanez volt érvényes az alapszervezetek és a járások viszonylatában, tehát az alapszervezetek minden ráhatás nélkül választották meg a küldötteket, másfelől a majdani járási választmányok tagjait. Ez mindenképpen eredmény volt a korábbi időszakokhoz viszonyítva. Az persze más lapra tartozik, hogy ez a választási mechanizmus, ez a gépies választási mechanizmus éppenséggel működhetett az alapszervezetekben is, mint ahogy biztosan működött is. (...)
