Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Németh Ilona
NÉMETH ILONA 440 folyamatosan csináltam. Ja, és még közben kezdtem csinálni az Irodalmi Szemléi. Azt csináltuk két évig Juhász R. Józseffel, Rokkóval csináltuk, olyan képzőművészeket mutattunk be, akik be voltak tiltva: Tóth Dezsőt, Gayort, Maurer Dórát, Jovánovics Györgyöt. Az Iródiát is csináltuk, ott is dolgoztam, ez lehet, hogy már a főiskola után volt. Ez mind akkor volt, mikor még nagyon kicsi volt a gyerekem. Akkor kellett hogy legyen. Mert aztán az Irodalmi Szemlében hivatalosan is dolgoztam. Az Iródiába folyamatosan jártunk, egyrészt mert ismertük azokat, akik csinálták az Iródiát, másrészt meg a képzőművészet kötődött hozzá. A képzőművészeti dolgokat, ami az Iródiának kellett, azt részben én csináltam. Az utolsó Iródia-taIáIkozó, egy képzőművészeti kiállítás, az Csicsón volt.- Ezt mondjad el.- Én a Csicsóra már nem jutottam el. Akkor már be volt tiltva az Iródia, mikor a csicsói találkozónak kellett volna lennie, ott volt a Nagy Géza, aki képzőművészként ott a kastélyban a fölújításokat csinálta a saját szakállára, és ez a találkozó oda volt meghirdetve. A találkozót én is szerveztem, de aznap kivonultak a rendőrök, és akik ott voltak, szóltak azoknak, akik jöttek volna, hogy ne jöjjenek. Úgy tudom, mi elindultunk, de nem tudom, hogy megérkeztünk-e a faluba vagy sem. Csak azt tudom, hogy az a találkozó ott már nem jött létre.-Térjünk rá az Stúdió ertére, Rokkóval hogyan ismerkedtél meg?-Szerintem az Iródián ismerkedtünk össze. Ez olyan 86-ban lehetett, mikor már az Ábel megszületett, és itt voltam Szlovákiában. Az idősebb írókkal voltunk kapcsolatban, és ő rajtuk keresztül ismertük meg aztán a fiatalabbakat. És akkor Rokkóval, Mészáros Ottóval és másokkal 87-ben alapítottuk a Stúdió értét. Az elég gyorsan kiderült, hogy hasonló dolgok érdekelnek bennünket. Mert az irodalomban a Rokkó egy egészen meghatározható szerepet képviselt. Vizuális költeményekkel, performansszal próbálkozott, viszont nem volt semmilyen fóruma, ahol bemutatkozhatott volna. Meghalt a Dúdor István. Dudort nagyon jól ismertem, mert amikor jártam haza Pestről Komáromon keresztül, ő mindig bent ült az Európa Kávéházban. Amikor jöttem haza, átsétáltam a hídon, bementem az Európába, ott ült a Dúdor, beszélgettem vele két órát, és utána hazajöttem. Ez ilyen rendszeres kapcsolat volt. És amikor Dűdort meggyilkolták, akkor az egy nagyon erős élmény volt az én számomra. Hogy valakit egy szemétkukával Tornaiján a parkban agyonvernek, felfoghatatlan volt számomra. Képzőművészettel én akkor nem foglalkoztam, a szabad képzőművészetet abbahagytam teljesen. És amikor visszajöttem a főiskoláról 85 után akkor tulajdonképpen szültem és utána nem tudtam, mi lesz, nem tudtam elképzelni. És amikor a Dúdor meghalt, és meghallottam, hogy szétverték a fejét azzal a kukával, akkor festettem az első képemet. Öt év után, én úgy éreztem, hogy a Dúdornak a „spirituális ereje átszállt belém”. így éreztem. És akkor nekiálltam festeni, az a kép a Kortárs Magyar Galériában van Dunaszerdahelyen, nekik ajándékoztam. Azon egy ilyen nagy portré van, az egy ilyen nagyobb méretű kép, amin a Dúdor feje van, egy ilyen ordító fej, és a vér az piros lepkék formájában szétfröccsen. Ez volt az első képem, és tulajdonképpen egy gátat szabadított fel bennem ez a pillanat, mert utána elkezdtem festeni, és évekig festettem, 87-től 90-ig rengeteg
