Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Németh Ilona
NÉMETH ILONA 436 A Pázmány családot is folyamatosan segítette, és az összes rokonunkat, ismerősünket segítette. Egy másik nagybácsim is félre lett állítva, a Szabó Gyula, akit kevésbé ismernek. De ő is mezőgazdasági vonalon dolgozott. Aztán később a Gyula bácsit visszavették a pártba, de a Rezső bácsit sohasem. Ő csak 89 után lett rehabilitálva. Közben volt négy gyereke, és a család is nagyon összetartó volt. Az apu, amennyire tudta, segítette őket, mint ahogy Dobost is. Amikor még nem volt házunk, volt egy hétvégi házunk Eperjesen, 11 éves voltam, mikor ezt eladták, de Dobos Lászlónak is volt ott egy hétvégi háza, meg Fonod Zoltánnak is. A Fonod szintén ekecsi, mint az apu. És ott rengeteg ember megfordult. Czine Mihály, aki havonta, de nyáron többször is megfordult ott, de mások is, akik a Dobosnak a köréhez tartoztak, és az apu azokkal tartotta a kapcsolatot. Nagy beszélgetések voltak. Azokon a beszélgetéseken mi gyerekekként részt vettünk. Innen tudom, hogy mennyire lényeges, amit nagyon fiatalon hall valaki. A világnézetemnek alakításában ez rettentően fontos volt, a többfajta nézőpont, amit a szüleim teljesen respektáltak. Aztán később mondta az apu, hogy be kellene lépnem a pártba, mert hogy a pártot belülről kell javítani, és aztán az apu rájött arra, hogy ahogy fölneveltek, az pontosan ellene fordult. Ahogy neveltek, az egy más világnézetet hozott létre ahhoz képest, amit ő szeretett volna. Mert neki a saját baloldali világnézetébe belefértek azok a nézőpontok, amit mások vallottak, és mindent olvasott is, elég nyitott volt ilyen szempontból. Viszont a nevelése máshova juttatott engem. Amikor felnőttem, akkor a legtávolabb az állt tőlem, hogy a pártba belépjek. Mint ahogy nem is léptem be soha.- Nem is kényszerítettek, nem volt valami kényszerítő erő a családon belül, hogy ilyen vonalasabb jövőt képzeljenek el számodra?-Abszolút nem, annak ellenére, hogy köztünk kiéleződött a viszony. Mit mondjak, az apuék, a minisztérium, dolgoztak a bősi a vízi erőműnek tervein. Amikor egyetemista lettem, a Duna Körnek alapító tagja voltam a 80-as évek legelején, és én teljesen ellene voltam az erőműnek. Az apu dühös volt - a szobájában ki voltak rakva a vízi erőmű tervei, a mezőgazdasági vonatkozások miatt dolgozott rajtuk abban az időben -, mert tudta, hogy én nem érthetek a vízi erőműhöz, mégis totálisan a másik oldalon állok, tehát nem szakmailag vitáztunk, hanem elvi hozzáállás konfliktusa volt közöttünk. Ebben az időszakban, a gimnazista éveimben a számomra ugyanilyen meghatározó volt a Szigeti Lacinak a köre is.- Mit jelent az, hogy Szigeti Laci köre?- Hát azt, hogy amikor gimnazisták lettünk, elkezdtünk egy színjátszó csoportot csinálni. A kultúrház mellett kezdtünk. És volt ott egy Kálmán Sarolta nevű fiatal nő, aki segített minket a színjátszásban. Valószínű ez volt a feladata a kultúrházon belül. És ő hívta oda a Szigeti Lacit, ők ismerték egymást, barátok voltak. És a Laci abban az időben dramaturg volt. Eljött nekünk segíteni, és ott ragadt. Tulajdonképpen egy színjátszó csoportot hozott létre, egy olyan baráti kört, amiből aztán egy önképző kör jött létre.- Kik voltak még benne?
