Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Németh Ilona
vagy hazajött, vagy nem. Nagyon sokat volt távol. Anyu volt az, aki állandóan itthon volt. És velünk lakott az apunak az anyja is. Néha visszament Ekecsre egy-egy hónapra, de igazából velünk lakott. Ez volt az egyik nagymama, aki velünk lakott, aztán később a másik is, ilyen többgenerációs család élt együtt.- Az anyagi héttere milyen volt a családnak?- Megvolt minden, az apu biztosan jól keresett, de ezek a különbségek a szocializmus alatt nem voltak olyan nagyok. Elég nagy volt a családunk, akiket támogattunk. Úgyhogy nem volt semmifajta felhalmozás. Gyakorlatilag egy házat építettek föl, ami részben kölcsönből épült, és amit majdnem a nyugdíjas korukig fizették. A mai napig se jellemző a családra a pénzhalmozása. Vagy egyáltalán a pénznek a különösebb értékelése. Más értékek mentén voltunk nevelve, szerintem a szüleim is, ezt egyébként a mai viszonyok között nem tartom helyesnek, de ez így volt, és valószínűleg, a gyerekeimnek én is ezt örökítettem át.- Mik voltak ezek az értékek?- Elsősorban közszolgálat, a közösség szolgálata. Az anyu tanárnő volt, imádta a gyerekeket és nagyon szeretett tanítani. Mindig ezt hallottam tőle. Az apu részéről meg teljesen, a klasszikus értelemben vett baloldali szakértelmiségi volt, aki az én olvasatomban teljes mértékben a népét szolgálta, aki adott esetben a szlovákiai magyarság volt, de ezzel együtt Szlovákiát is. Elhivatott volt a kisebbséggel és a mezőgazdasággal szemben. Én ezt főleg gyerekként így éltem meg. Ezek voltak az értékek otthon. Szolgálni másokat, mit tudom én, segíteni Dunaszerdahelyen a kultúrház építését, utakat építeni, segíteni a magyar JRD- ket, én ebben nőttem föl. És rengeteg ember megfordult nálunk. Az biztos, hogy meghatározza az embernek az önértékelését meg egyáltalán a hatalomhoz való viszonyát az, ha közelről ismeri, és természetes, hogy bárki megjelenhet nálatok, miniszterek, magasabb rangú emberek. Tehát ez volt az egyik oldal. Viszont a családból nézve, ahhoz hogy a családot érteni lehessen, nagyon-nagyon fontos a másik oldal is. Ez egy nyitott, plurális család volt, két állandó férfi volt, aki az én életemben meghatározó volt az apun kívül, az egyik volt az idősebb Pázmány Péter, a másik meg Szabó Rezső. Szabó Rezső az anyunak a bátyja, és Péter bácsi meg az apunak a barátja. És ezek olyan emberek voltak, akik hetente jelentek meg. Péter bácsi nálunk itta a vasárnap délelőtti kávéját, és soha nem titkolta a nézeteit. Tudjuk, hogy Pázmány Péter milyen családból származik, megvoltak a jobboldali nézetei, állandóan vitatkoztak az apuval, és az apu egyáltalán nem volt egy bigott baloldali, elég nyitott volt másfajta nézetekre, miközben abszolút meggyőződéses baloldali és kommunista maradt a mai napig is. Vagy szociáldemokrata, most inkább szociáldemokratának nevezném . De őt ez nem gátolta abban, hogy a Rezső bácsival, aki ugye 68 után teljesen félre lett állítva, mindentől meg lett fosztva, hogy ővele állandóan vitatkozzon, és Péter bácsival is. És ráadásul én ezeket a vitákat hallgattam. Nem tudom, miért ültem ott, de folyton ott ültem, biztos érdekelt. Számomra ez nagyon meghatározó volt. Ezeknek a nézeteknek a többszínűsége, ez a plurális világlátás abszolút jelen volt a családban. Apu akkor került a minisztériumba, amikor Rezső bácsit éppen félreállították, de az apu végig segítette Rezső bácsinak a családját.
