Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
A. Nagy László
. NAGY LÁSZLÓ 418 vékeny formájában. A JAIK az működött tovább, de mi már kinőttünk abból a korból, tehát máshol kerestük a lehetőséget. A Miklós is meg én is kényelmetlen személyeknek számítottunk a Csemadokban, nem voltunk kívánatos személyek.- Elég sokan léptek be a pártba úgy 73 körül a te generációdból. Te nem léptél be a pártba?- Engem ez nem érintett meg soha. Én a megszállás után komoly belső válságon mentem keresztül. Komolyan merült fel bennem, megengedhetem-e magamnak azt, hogy továbbtanuljak egy olyan iskolában, ahol ugyanazt a rendszert vezetik be, ami ellen én küzdöttem. És amikor befejeztem az egyetemet, az volt a dilemmám, hogy szabad-e nekem szerepet vállalnom valamilyen kutatóintézetben, ahol hajói fogom a munkámat végezni, akkor építem, segítem ezt a rendszert. A dolog az egyszerűen dőlt el, mert mikor én befejeztem az egyetemet, nem sikerült munkát találnom, illetve a diplomámnak megfelelő munkát találnom. Aztán én bő félévig pincérként dolgoztam. Ezzel a dilemma megoldódott. Aztán jött a kétéves katonai szolgálat, ami aztán már teljesen átalakította a gondolkodásomat és a személyiségemet is. Viszont ez a dilemma végig megmaradt bennem, mert azok a munkahelyek, ahol én dolgoztam, ezek ideológiai munkahelyek voltak, vezetőik kiemelt káderek voltak, akik vagy a párt központi bizottságának a titkárságán dolgoztak. Annyi haszna volt számomra a dolognak, hogy megtanultam a szakmát, adott egy konkrét társadalomismeretet is. Az oktatáskutató intézetben folyamatosan világnézeti kérdésekkel kapcsolatos felméréseket végeztünk, hogy milyen az egyetemistáknak a gondolkodása, milyen a viszonyuk a rendszerhez, és mivel korrektek voltak a kutatások szakmai szempontból, az eredmények hűen tükrözték a fiatalok kiábrándultságát, az ellenállását a rendszerrel szemben. Ezek nem is kerültek publikálásra, hanem sorra a párt központi bizottsága ideológiai osztályának a fiókjába kerültek. 1975-től 79-ig a vezetéstudományi intézetben dolgoztam, és a sógorom Bába Iván Magyarországon élt, és az ott kialakuló, másként gondolkodó fiatalok körében tevékenykedett. Keresték a kapcsolatokat a cseh és a szlovák másként gondolkodókkal. A Csemadok alacsonyabb szintjein ott maradtak azok az emberek, akik meghatározóak voltak 1968-69-ben. Előbb a Bába Ivánt mondtam, másrészt pedig az anyósomnak a nevét kell említenem, Bába Piroskának a nevét, aki Pozsonyban a konszolidációs-normalizációs időszak idején a pozsonyi Csemadok helyi szervezetét vezette, és hát szervezte azt, amit és ahogyan lehetett, hogy a pozsonyi közösség együtt maradjon a nők, a gyerekek, a fiatalok, a családok. Neki is megmaradtak a korábbi évek kapcsolatai Magyarországon. És abban az időben voltak az első támadások a szlovákiai magyar iskolák ellen, ezek elsősorban az oktatás nyelvét érintették. És a negyedik pedig a cseh értelmiségnek a magatartása volt, még a Charta 77 előéletének időszakáról beszélek. És hát furcsán hangozhat most, de végül is az anyósom volt egy ilyen kezdeményezője és kovásza annak, ami később a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága néven jött létre. Ő volt az, aki a Püspöki Nagy Pétert, Duray Miklóst és engem is megszólított, és rászedett, hogy találkozzunk, és mondta, hogy tennetek kell valamit...- Ő találta ki a formát is?
