Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Molnár Imre
MOLNÁR IMRE 400 az lett a következménye, hogy a rendőrség figyelt. Én egy konkrét üzenetet kaptam, hogy ne menjek vissza az egyetemre Pozsonyba, mert már kész van a kirúgásomról szóló papír. És egy feljelentés jött az egyetemhez is, rajta - én nem tudom, hogy milyen módon - hivatalos értesítés volt, hogy az én eltávolításom már folyamatban van. Akkor kellett hirtelen lépni az ügyben, és akkor úgy gondoltam, hogy az egyetemet mindenképpen be akarom fejezni, ha van egy lehetőség rá, és ezért letelepedési engedélyt kérek Magyarországon. Megírtam az Oktatási Minisztériumba, hogy itt szeretnék tanulni. Bocsánat, tehát hogy itt akarom befejezni az egyetemet, hogy nem akarok visszamenni - akkor még szó sem volt letelepedési engedélyről. És a minisztérium illetékes főosztályvezetője, egy Szalay Attila nevű úr, jó emlékezettel emlékszem rá most is, gyakorlatilag virágnyelven tudtomra adta, hogy ő engem mint csehszlovák állampolgárt nem vehet föl, vagy nem engedélyezheti az én itt tanulásomat csak akkor, ha nekem állandó letelepedési engedélyem van. És hozzátette, hogy állandó letelepedési engedélyt, fiatalember, csak akkor kaphat, ha családegyesítés miatt kéri ezt. Ez azt jelentette, hogy házasságot kell kötnöm. Mivel akkor nem volt szándékomban házasságot kötni, hát kapásból arra gondoltam, hogy akkor egy névházasságot kell kötnöm. Erdélyből akkor már a névházasságkötés elindult. Nagyon sok erdélyi értelmiségi jött névházassággal át Magyarországra, és számomra sem volt kérdés az, hogy akkor ezt pillanatok alatt meg kell csinálni. Elkezdtem az ismeretségi körömben a lányokat meginterjúvolni, de ez egy külön történet, hogy kiket és hogyan, de hála istennek volt egy hölgy Szegeden, aki hajlandó volt rá. Mellesleg többünknek megfordult a fejében ez akkor. Emlékszem Tóth Karcsi is próbálkozott, de őnekik nem volt ilyen problémájuk Pozsonyban az egyetemen, legalábbis akkor még nem. Ők visszamentek, én viszont egyértelmű volt, hogy nem mehetek vissza. És ezért én voltam az végül, aki nyáron, ezt a félévet befejező nyáron megkötöttem a névházasságot. Ennek alapján kaptam letelepedési engedélyt ideiglenesen, és kértem, hogy átléphessek a bölcsészkarra. Ez nem volt lehetséges, tehát nem folytathattam a tanulmányaimat, viszont a bölcsészkar dékánja azt mondta, hogy újra kezdhetem, tehát ha teszek egy felvételi vizsgát, akkor szeptemberben elkezdhetem elsősként, tehát akkor a két év Komenský Egyetemen eltöltött időm az tulajdonképpen elveszett, és akkor újra kezdtem, de most már nem magyar-német szakon, hanem magyar-történelem szakon a tanulmányaimat Szegeden. Valóban semmi egyebem nem volt, egy fogkefém a hátizsákban néhány könyvvel. Szegeden úgy laktam, hogy mosogattam a menzán, ezért kaptam élelmet, ellátást, takarítottam a kollégiumban, ezért lakhattam a kollégiumban, tehát hétvégeken dolgoztam kőművesnél, ezért valami pénzt kaptam, ebből tudtam némileg fenntartani magam, könyveket venni. És hatalmas nagy szabadságban éltem akkor, és éltünk többen így, és hát ennek következménye lett az, hogy egyrészt Szegeden valóban elindult egy nagyon komoly reformfolyamat az egyetemen, újságot hordtunk ki, szerkesztettünk.- Végül is akkor a sorsod kettévált azoktól, akikkel addig tulajdonképpen együttműködtetek, vagy együtt folyt a tevékenység, tehát hogy magadra maradtál akkorra már?- Nagyon érdekes, hogy ez nem jelentett törést, hogy ezt meg tudtuk beszélni, sőt mi több, felosztottuk magunk között a szerepet, én lettem a Magyarország-