Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
B. Kovács István
sák, elődjeink és utódjaik (képzelt) társaságában, hogy végiggondolják, miből le- 347 hetne építkezni, hova lehetne visszanyúlni. Fontos az, hogy ha ránéz az utcát jelölő névtáblára, s ott Mikszáth Kálmán, Bartók Béla vagy Hatvani István nevét olvassa, akkor valami eszébe jusson róla. Fontos az, hogy van egy folyóirat, amelyet olvashat, és befolyásolhatja őt, vagy eszébe juttathat valamit. Fontos az, hogy van egy iskola... Ám ha valaki nem akar olvasni, s nem érdekli az utcanév, Mikszáth nevét csak betűzni tudja, s a néhai, illetve mai jó palócokra fütyül, ha nem lát okot szembenézni a szoborral, ha nem él az iskola nyújtotta lehetőséggel... - akkor mit tehet a magamfajta?! Egy közéleti ember nem tehet többet, mint lehetőséget kínál föl, a maga erejéhez meg lehetőségeihez mérten, de hogy ki akar élni a lehetőséggel, akar-e élni vele, van-e visszhang, az nem rajta múlik. Találkozik az ember olyan visszajelzéssel is, hogy a fene megeszi az emléktáblát, akár az egyiket, akár a másikat, akár a Bartók Béláét, akár a Tóth családét, akár a Petőfi-szobrot vagy bármi mást! A fene megeszi, mikor nincs munkánk, amikor itt kínlódunk, amikor munkanélküliség van, amikor hetelni kell járni, amikor a munkahivatalt látogatjuk évszámra. S erre mit mondhat a magamfajta értelmiségi? Ki tehet erről? Tompa Mihály tehet róla? Netán Petőfi Sándor? Szomorúan, keserűen gondolom és mondom: nem az a probléma, hogy szobor van, nem az a probléma, hogy iskola nyílt, nem az a probléma, hogy folyóirat jelenik meg, nem az a gond, hogy az utcanevek is visszatükrözik egy város hajdan volt szellemiségét. Az a gond, hogy ez azért feltűnő, azért vált ki averziót többekből, mert ezzel együtt az egyenrangúságról csak álmodozunk, nyelvünk alárendelt, megalázott helyzetben van, nincsenek a területfejlesztésben avatott embereink, nincsenek közgazdászaink, nincsenek mérnökeink, és hadd ne soroljam a további hiányterületeket. Pedig ők lennének azok, akik egyensúlyt teremthetnének, s mindannyiunk révén helyükre kerülhetnének a dolgok. Miközben új utak épülnének, miközben munkahelyek jönnének létre, miközben közgazdaságilag megfogalmazható lenne ennek a régiónak a jövőképe... S még nem szóltam a cigányság, magyarság, parasztság szinte megoldhatatlannak tűnő dilemmájáról. Miért csodálkoznék hát, ha az emberek azt mondják: elmész ám a francba a legközelebbi szoborterveddel. Most gondolkodom azon, hogy jövőre lesz száz éve, hogy megjelenti fekete város, Mikszáth Kálmán regénye, amelyben csodálatosan szép emléket állít ennek a városnak is. Hiszen itt lett belőle magyar író! Hát nem érdemelné meg az a közösség, amely íróvá nevelte, hogy emlékeztesse erre?! Hogy arra gondolhasson, nem alávaló hely ez, hiszen Mikszáthon kívül, Ferenczi Istvánt adta, Szentpéteri Józsefet is adta meg Győry Dezsőt, s Petőfinek is köze volt hozzá... Hát mégiscsak vagyunk mi valakik, nem többek, mint mások, de képesek vagyunk valamire. Próbáljunk valamit mi is fölmutatni! Hogy ösztönzést kapjanak az emberek. Föl se merem vetni az ötletet, mert nem tudom, hova küldenek el. Itt van az én nagy dilemmám.- Ha azért azt mondanánk, hogy most húsz évvel visszaforgatnánk az időt, és valaki azt mondja neked a rendszerváltás előtt, hogy te a következő húsz évben leszel múzeumigazgató, leszel nyitrai egyetemi oktató, alapítasz folyóiratot, amely sikeres folyóirat, kapsz számos díjat, szobrokat állítasz a városban, akkor bizonyára jó dolognak tartanád a rendszerváltást?- Nem a rendszerváltással van a baj. A gond az, hogy közösségként nem tudtunk élni a lehetőséggel! Saját tevékenységem minősítése nem tisztem. Ez alatt . KOVÁCS ISTVÁN
