Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

B. Kovács István

. KOVÁCS ISTVÁN 348 a húsz év alatt sok mindenhez közöm lehetett. Nem ok nélkül vélték egyesek, hogy bármi „gyanús” vagy „nem gyanús" dolog történt Rimaszombatban, abban biztosan benne vagyok én is. Ám szeretném hangsúlyozni, hogy soha nem egye­dül voltam. Voltak és vannak a helyi közéletben olyan társaim, szinte elnyűhe­­tetlen emberek, akik nem a szellem emberei, akik nem a tollat forgatják, kevés­bé forog a nevük a közéletben. Bán Zoltán nevét említhetném. Ez az ember a hátán hordja a magyar közéletet húsz év óta. Panasz szó nélkül. És ha volt idő­szak, mikor hűvösebb volt köztünk a viszony, akkor többek között azért volt így, mert nehezen tudta megbocsátani, hogy én otthagytam a pártpolitikát. Azt mondta, hogy neked ehhez nincs jogod. Hát hogy jössz te ahhoz, hogy csak úgy kilépsz?! Az ember hallgatja a sok fecsegést: így civilek meg úgy párt... Hát ki itt a civil és ki a pártkatona? Hisz az SZMPSZ elnöke elmegy civilként a magát civilként meghatározó fórumra, miközben az MKP Országos Tanácsának a tag­ja! A Csemadok országos elnöke, a legnagyobb civil szervezet elnökeként el­megy ugyanarra a fórumra, miközben éppúgy az MKP Országos Tanácsának a tagja. Hát ki a civil és ki a pártkatona? Az elkötelezett, tisztességes magatartás határai egyébként sem itt húzódnak. Ne fessük ördögként a falra azt sem, aki pártban van, s azt sem kell szükségszerűen magasztalni, aki pártonkívüli, úgy­mond, civil! Tegye mindenki a dolgát, és ne játsszunk már erre a civil meg nem civil dologra, mert az egésznek igazából nincsen sok értelme... Nyilván érződik a keserűség a szavaimból. Ez a problémák miatt van. Az elmúlt húsz évben bi­zonyára magam is tehettem volna többet, jobban. Igyekeztem sokoldalúan hasz­nossá tenni magam. Ennyire futotta... Ha viszont arra gondolok, hogy az Úris­ten kegyelméből kiáshattam a szeretett városom Főterét, hogy régészként ku­tathattam a sajógömöri várat, Gömör első megyeközpontját, hogy felfedezhet­tem Közép-Európa egyik legfontosabb régészeti leletét Méhiben, hogy néprajzos­ként felgyújthettem annak a kitűnő tehetségű cigány-magyar embernek a mesé­it, akitől csodálatosabb tehetségű mesélőt nem hordott még a hátán a Felföld­nek nevezett táj, ha szülőfalum népköltészetének emléket állíthattam, ha Pető­fi vagy mások szobrának felállításához közöm lehetett, ha tíz év óta szerkeszt­hetem a Gömörország folyóiratot, ha átadhatjuk ősszel a Református Tudomá­nyos Gyűjtemények székházát, kiállítással, és elindulhat végre egy intézmény... hát akkor mi az ördögöt panaszkodom én?! Nem is teszem. Egyszer néhai szom­szédom, Porteleki Laci bácsi kifakadt: „Nagy kabátot adott énrám az Isten.” Ő a családjára gondolt. Én a szakmai és közéleti vállalásokra alkalmazhatom ezt. Az Úrnak legyen érte hála, övé a dicsőség! Zárszó helyett azonban - nehogy az álszerénység vádja érjen - még egy megjegyzést bátorkodom tenni. Ha mérnö­kök, közgazdászok, szociológusok és egyéb okos emberek ugyanennyit tettek volna, amit a magamfajta értelmiségi igyekezett tenni a neki rendelt posztokon meg a maga erejéhez mérten, talán előbbre tartanánk. (A beszélgetés 2009-ben készült.) Cű

Next

/
Oldalképek
Tartalom