Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
B. Kovács István
. KOVÁCS ISTVÁN 344 kaptam, amikor kirúgtak az állásomból, az alapvetően ennek szólt, az iskolaügy körüli elkötelezettségemnek volt a „honorálása".- Ez felvet egy olyan dolgot, hogy ha jól érzékelem, Itt Rimaszombatban 1995 után sem oldódott meg az a helyzet, hogy itt minden fontos tisztséget szlovákok töltöttek be, és ez a mai napig így van, s hát a magyar iskolahálózat jelentős hátrányban van.- Nemcsak abban! Kénytelen vagyok megint utalni a múzeum ügyére. Nem az én személyemről van szó. Rimaszombatban 1945 után egyetlen kulturális intézmény élén nem állt magyar ember. Nincs rá példa!- Miközben akkor még magyar többségű város volt.-Az első ember, aki járási szintű művelődési intézmény élére került, az szerénységem volt, akkor, amikor múzeumigazgató lettem, 45 év után - 1990-ben. S ez négy évig tartott. Miután engem kirúgtak, visszaállt a „rend”.- Röviden azért beszéljünk erről is, hogy neked azért a személyes sorsodban olyan szempontból is jelentős változást hozott 89, hogy visszakerültél a múzeumba valamilyen körülmények között, sőt négy évig igazgató is voltál. Mondjál erről röviden valamit!- Én 1989-ben, mint mondtam, még Rimaszécsen voltam, ott értek utol az események. 1990-ben a múzeum akkori igazgatója - akinek a felfogásával én alapvetően nem értettem egyet - azon nagyon kevés emberek egyike volt, aki azt mondta a kollégáinak: tessenek bizalmat szavazni, vagy bizalmatlanságot nyilvánítani. És a kollektívától nem kapott bizalmat. Ez még nem jelentette azt automatikusan, hogy neki menni kellett - ám ő vette a kalapját, és lemondott. Ezek után jött a pályázat, de ez nagyon hosszú történet, én megkímélném ezen a helyen az érdeklődőket a részletezéstől. A lényeg az, hogy hosszú és keserves tortúra végén igazgatóként tértem vissza az intézménybe. Mint említettem, a helyi politikában vastagon benne voltam. Minden kényes kérdés megoldásának részese voltam, nyilván mások megtisztelő társaságában. Nagyon sok konfliktust kellett felvállalni, és hát ezt megjegyezték sokan. Egyszerre voltam önkormányzati képviselő, tanácstag, pár hónapig alpolgármester is, mindeközben pedig az általam vezetett múzeum transzformálásának korántsem könnyű feladatait kellett elsősorban ellátnom. Mindaz, amit a közéletben vállaltam és tettem, kellemes vagy kevésbé kellemes dolgokat, óhatatlanul visszaköszönt adandó alkalommal. Egy alkalommal Roman Zelenay kulturális államtitkár hivatott magához. Beköszönésemre ez volt a válasz: „Tak Vy ste ten zástupca primátora!” (Hát Ön az az alpolgármester!) Aztán hosszan tárgyaltunk a rimaszombati iskolaügyről, szerepvállalásomról - de akkor a leváltás még elmaradt. 1994 tavaszán, a második Meóiar-kormány idején Slobodník miniszter elérkezettnek látta az időt, hogy „felmentsen a terhek viselése alól”. A javára kell írnom, hogy miután a néhai Igor Chamula, mellesleg egykori kertszomszédom, aki akkor parlamenti képviselő volt a Szlovák Nemzeti Párt színeiben, naponta vendég lehetett nála és - afféle újkori Catoként - naponta zúgta a fülébe, hogy engem ki kell
