Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
B. Kovács István
rúgni, sokáig nem engedett a nyomásnak. Végül Dušan Slobodník leváltott 345 ugyan, de egy már távozó kormány minisztereként és olyan határidővel, ami lehetővé tette, hogy utódja korrigálhasson. Jött is az új kormány, az MKP csendes támogatásával, és én tisztségemben maradhattam. Ilubo Roman volt akkor a kulturális miniszter. Személyében egy nagyon rokonszenves, tisztességes embert ismerhettem meg. Én elmondtam neki, hogy nézze, miniszter úr, van bizonyos határ, amit én nem lépek túl semmilyen körülmények között. Ha ezt várja tőlem, ki se nevezzen, mert egyszerűen nem fogom felvállalni. Tréfával próbálta elütni, szóval, emberként viselkedett. Jó szívvel gondolok rá. Aztán találtunk megoldást, és végül is visszakerültem. Ez az állapot tartott 1994 végéig. Jött az új választás, s akkor engem egyik napról a másikra leváltottak, majd koholt vádak alapján, mondván, hogy én az utódomat (aki a Szlovák Nemzeti Párt embere volt és rendszeresen jelentgetett), egy nőt, megvertem volna. Bíróság elé akartak cibálni, miután ez nem sikerült, kihágást akasztottak a nyakamba, meghurcoltak a nyilvánosság előtt. Szóval én voltam az ő szemükben az a személy, aki majdhogynem az utódom szlovák vérét hullajtva jelöltem ki a magyar autonómia határait Szlovákiában. Kirúgtak. Azt hiszem, nem az illető hölgy ambíciója volt itt a meghatározó, hanem az 1989 novemberétől 1994 végéig terjedő öt évnek a közéleti szerepvállalása, ezt „honorálta” a politikai hatalom.- Még visszaugorva 1990-re: a te neved bizonyos mértékben összeforrott a Simonyi Alapítvánnyal is, de úgy tudom, nem voltál az alapítók között. Mondjál erről valamit!- Én a Simonyi Alapítvány megalapításánál nem voltam jelen. Simonyiban, az Együttélés választási gyűlésén merült fel, hogy magyar egyetemre volna szükség, de ez nincs, az nincs, amaz nincs túl az akaraton, pénz se. Ekkor valaki a zsebébe nyúlt, és letett valamennyi pénzt, mondván, hogy akkor közadakozásból teremtsük meg a feltételeit. Ma már kicsit jóindulatú mosolygásra késztet ez a buzgalom, de akkoriban ezt komolyan elhitték az emberek, és ez a közösségi összetartozásnak egy nagyon jelentős mozzanata volt. Mert emberek, intézmények, önkormányzatok sorakoztak föl, és az időközben létrehozott Simonyi Alapítvány révén adakoztak a majdani egyetem javára. Mondom, nem voltam ott, ellenben egy alkalommal valami okból valakivel meg kellett valamit beszélnem, és az említett alapítvány éppen Simonyiban ülésezett. Lementem, s vesztemre, mert részesévé tettek a történetnek. Igazgatótanácsi tag lettem majd pedig hát nekem osztották ki az igazgatótanácsi elnöki tisztséget, amit aztán van szerencsém a mai napig ellátni. A jobb sorsra érdemes Simonyi Alapítvány nagyon szép szimbóluma a szlovákiai magyar összetartozásnak. Azt gondolom, hogy mindazt, amit a Pázmány Péter Alapítvány napjainkban végez, azt alapvetően éppúgy végezhette volna a Simonyi is. így is kezdődött, hiszen a HTMH a Simonyit szólította meg mint a potenciális lebonyolítót. Aztán valaki közbeszólt, s a döntés olyan lett, amilyen. Gyakorlatilag ugyanazok a szervezetek, azaz az MKP, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége stb., akik a Simonyi Alapítványt is jegyzik, létrehoztak egy második „Simonyi Alapítványt". Hogy ez jó vagy nem, ma már mindegy. Ez így történt, ezen már túl vagyunk. Jelenleg a Simonyi Alapítvány inkább csak szimbólum, anyagi forrásai csekélyek, talán a jövőben sikerül új értelmet adni neki. Mindenesetre addig, ameddig erre reális lehetőség van, addig ezt . KOVÁCS ISTVÁN
