Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
HUNČÍK PÉTER 278 és elkezdett a saját minisztériumán dolgozni, aztán elutazott Prágába. Fönt voltam Pozsonyban, és valamelyik gyűlésen - melyen Grendel ott volt, az biztos, Szigeti ott volt, jómagam ott voltam, szlovák oldalról ott volt Gindl és Boris Pastera - felmerült, hogy még mindig nincs újságunk, mert az egyik szlovák lap valami csúnyát írt rólunk a tüntetéssel kapcsolatban. Akkor jött az ötlet, hogy újságot kellene kiadni, és négytagú küldöttség ment a minisztériumba, mert újságalapításhoz engedélyt kellett kérni. És 1989/2-es számmal megkaptuk az engedélyt a Nap című lap megindítására. 89/1-es volt a Verejnosť, abban az évben nem is adtak ki mást, 89/2-es pedig a Nap volt. Nagyon gyorsan ment az intézkedés, én biztosan nem ajánlkoztam, mert újságot belülről még nem láttam, soha nem dolgoztam lapnál, eszembe nem jutott volna, én nagyon jól éreztem magam abban a pozícióban, amelyben voltam, hogy futkostam, intézkedtem, embereket hívtunk vissza, és neveztünk ki helyükre újakat, és akkor ismerkedtem meg Jano Budajjal és Fedor Gállal, Bútorával, és egyszerű kis falusi orvosként döntöttünk olyan dolgokról, hogy a kormány kit fog leváltani, kit fog kinevezni miniszternek, tehát én nem akartam egy újság főszerkesztője lenni. Valaki ott ebből a csoportból azt mondta, hogy Gindl lesz a szlovák lap főszerkesztője, én meg a magyaré. És arról is beszéltünk, hogy mikorra jelenik meg az első szám. Én mint abszolút dilettáns, azt mondtam, hogy december 15-én az utcán lesz az első szám. Gindl a haját tépte, mert ő csak január 1-jén akart megjelenni először, én mint teljesen aktív mozgalmi ember azt mondtam, hát mi akkor is december 15-én. Gindl azt mondta: normális vagy, hogy lehet december 15-én kiadni egy újságot, ha csak most, december elsején kaptuk meg az engedélyt? Merthogy ő már dolgozott újságban, én meg nem. Abban az időben bejárt segíteni az FMK-ba Tóth Ildikó és néhány további szép fiatal lány az egyetemről. Ezen fiatalok egyike volt Hizsnyai felesége, emlékszem, akkor villámgyorsan leültünk Ildikóval valamiféle koncepciót készíteni. Emberek kellenek. Honnét emberek? Az újságíró-társadalmat ismertem, és biztos voltam abban, hogy az lesz a fő gond, hogyan fogjuk kiszűrni azt a sok jelentkezőt, aki tódulni fog hozzánk. És úgy gondoltuk, hogy elmegyünk, és végiglátogatjuk a sok szerkesztőséget. Először a Hétbe, Ozsvald Árpád, Keszeli Feri és a többiek birodalmába mentünk. Úgy küldtek el a p.-be, hogy nem igaz. Keszeli a jellegzetes humorával, a többiek pedig olyan óvatosan, de nagyon egyértelműen tudtomra adták, hogy hülye vagy, nem vagy normális, nem értesz hozzá. Mit akarsz, hol a jogosítványod ehhez stb., még a minimális hajlandóságot sem mutatták. Elkeseredetten kisétáltunk onnét Ildikóval, és átsétáltunk az Új Szóba. De a bejáratnál egészen megdöbbentem, mert ott Papucsek Gergely állt talpig milicista egyenruhában, géppisztollyal. Amit én nem értettem meg, és jópofáskodva megveregettem a vállát, hogy szevasz, Gergő, beengedsz? Azt mondta, hogy igen, de nem biztos, hogy ki is fogsz jönni. Nem jól éreztem magam, hát december 1-je van, azt hittük, hogy minden egyértelműen már megfordult. Végül is fölengedtek, de előzőleg aprólékosan kifaggattak a portán, hogy hova mennek, kihez mennek, minek megy, bejelentkeztek, nem jelentkeztek be. Aztán végre kaptunk engedélyt. Fölmentünk a 22. vagy 25. emeletre, már nem emlékszem, de jó magasra kellett felmenni az Új Szó ba, a lényeg az volt, döbbenetes, hogy mire mi a négy-öt perces egyezkedés után felmentünk Ildikóval, a szerkesztőségben már nem volt senki. Illetve ketten mégis ott maradtak, az egyik a főszerkesztő, aki úgy állt, a főszerkesztői irodájában, mint a kapitány a hajón, s várta a támadást. A másik
