Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Hunčik Péter
Nyári elvtársnak is meg kellett felelni, annak már novemberben bemutatták a szerkesztők a készülő karácsonyi szám anyagát, és kőkeményen húzogatott ki onnét dolgokat. De ide akartam kerülni, s ide is kerültem, s ugyanúgy iskolaorvos lehettem, csak azzal a különbséggel, hogy három éven keresztül semmit sem csináltam, nem fejlődtem: fél állásban iskolaorvos, fél állásban egy őrült belgyógyász főorvosnak a beosztottja voltam, aki 3 cm-rel még nálam is alacsonyabb volt. Ez volt az egyik nagy gátlása, egy apró kis Napóleon volt, velejéig szlovák ember, akit két tény frusztrált nagyon: az egyik az, hogy én nagyon tudatosan magyar voltam, büszke voltam arra, hogy a szaknyelvet magyarul is tudom - olyan szakkifejezéseket használtam tudatosan, mint tüdőlebeny és mások -, magyar szakirodalmat olvastam csak azért, hogy magyarul is helyesen használjam a szakkifejezéseket. Ő tudta, hogy nem keveréknyelven beszélem a magyart, ezt nagyon hangsúlyoztam, és nagyon az élére álltam mindenfajta orvosi megmozdulásnak, például színházba jártunk, verseket olvastunk, tehát kiutált engem a kórházból, s emellett még volt egy borzasztó nagy problémám, mert belekeveredtem a politikába. A politikával ez volt az első nagy találkozásom, illetve a második, mivel 56-ban már az óvodában kapcsolatba kerültem a politikával: akkor 5 éves gyerekként eltanácsoltak az óvodából, mert 56-ot kommentáltam a Szabad Európa Rádió hírei alapján. A másik találkozásom a politikával tehát az volt, amikor 80-ban megkoszorúztam Steiner Gábor emlékművét Komáromban egy színházi előadás után. Azt hiszem, annak én voltam a dramaturgja, s ha jól emlékszem, kissé pityókásan az éjféli vonatra menet megálltam az aznap leleplezett Steiner Gábormellszobor előtt, a párt épülete előtt, és kezdtem vele beszélgetni: látod, Gabi, ide kerültél, majd utána a koszorúkat megpróbáltam messziről rádobni a nyakára, és hát a harmadik-negyedik sikertelen kísérlet után valaki a vállaltira tette a kezét, és mondta, hogy „to by aj stačilo však”. Bevittek a rendőrségre, ott töltöttem az éjszakát, másnap reggel az ügyész előtt voltam, és kiderült, hogy a kettes számú paragrafus alapján kommunista mártírok meggyalázása címen vádat fognak emelni ellenem. Hát ez kegyetlenül nehéz időszak volt, nehezen lehetett túlélni azt a hat hónapot, bár nekem nem is volt annyira nehéz, én csak akkor ijedtem meg, amikor behívattak az igazgatóságra, és közölték, hogy ők mindent tudnak. Én azt hittem, hogy a dolog csendben elül, de az a rendszer úgy működött, hogy egy pillanat alatt minden információ az igazgató elvtárshoz jutott. Ő tudott mindenről, de biztosított jóindulatáról, mert hogy fiatalember vagyok, és a fiatalság bolondság, mondta. Kiderült, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy Megyeren tíz éve üres egy körzeti orvosi állás, és a kutya nem akar lemenni Nagymegyerre, így hát az esetem kapóra jött nekik, s ügyem elsimításának fejében engem küldenek oda. Ez még mindig jobb volt, mintha azt mondták volna, hogy lépjek be a pártba, vagy esetleg működjem együtt a rendőrséggel. így kerültem tehát Megyerre. A dolog mindenesetre úgy végződött, hogy 80 novemberében az ügyész azt mondta nekem: „pán Hunčík, tak to ukončíme teraz, ja prekvalifikujem tento trestný čin na prečin”, tehát átminősítette kihágásra a bűntényt. Elmagyarázta a lényegét - mert hogy apám nagyon futkosott, ugye, apám jogász, és jogász barátain keresztül valószínűleg protekciót akart nála is szerezni -, hogy miről van szó: maga csak nyugodjon meg, és ne futkosson, meg úgyis hiába futkos. Elmondta, hogy tulajdonképpen ez egy preventív akció volt, amire én nagyon 265 HUNČÍK PÉTER
