Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Hunčik Péter

- Nem. Akkor nagyon nehéz kölyök voltam, nem tudtam, hogy mennek a dol­gok. Hatodikban már nagyon jól tanultam, tudniillik nagyon érdekelt a dolog, a pszichiátriára akartam menni dolgozni, szerettem volna Guensberg profesz­­szorhoz járni. Részt vettem a TDK-n, s azt hittem, hogy ez olyan egyszerű, megvan a vizsgám pszichiátriából egyesre, a professzor engem választott ki demonstrátorának, bejárhattam a klinikára, kaptam tőle anyagokat olvasni. Azt hittem, oda fognak venni, de aztán kiderült, hogy nincsenek kapcsolata­im, s akkor esett le nekem huszonvalahány éves koromban, hogy nem így mű­ködik a világ. Úgy működött, hogy egyáltalán elhelyezkedni sem volt egyszerű. A legkézenfekvőbb az volt, hogy menjek keletre dolgozni, ott nagyon sok állás van. Arra azonban már nem voltam hajlandó, hogy én az emberiség kedvéért elmenjek Homonnára dolgozni. Az ipolysági kórházból a rebellis orvosokat 68 után mind Homonnára és a Bodrogközbe helyezték ki. Szegény Mokoš Janko, szegény Sadloň Janko, akik 68-ban pofáztak, büntetésből kihelyezték őket, s örülhettek, hogy orvosok maradhattak. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy menjek el iskolaorvosnak - ez az alja a mi szakmánknak. Fel tudtak venni Ér­sekújvárba. Közben megnősültem, elvettem az osztálytársnőmet, Tóth Gabri­ellát, és Érsekújvárban volt neki kis lakása, melyben még konyha se volt - be­léptél, és ott laktunk. Oda született Gabika lányunk 76-ban, és nagyon boldog voltam, s azt el tudtuk intézni, hogy fölvettek engem oda iskolaorvosnak, és így lettem néhány tanonciskolának az orvosa. Ezen belül is én kaptam a leg­rosszabbat, mert a gimnáziumokat meg a érettségivel végződő iskolákat ki­csippentették a kollégák, így a tanonciskola volt a legalja a dolognak. A lényeg azonban az, hogy „dorast” orvos lettem, mert ezt így hívták szlovákul; az or­vostudományból tudod, hogy az emberi élet során a legegészségesebb élet­kor a 15-16 és 20 év közötti. Ilyenkor nincsenek betegségek. (...) És elkezd­tem ügyelni teljesen felelőtlenül, én a magam részéről s ők a saját részükről hathetes diplomával beültettek egy mentőbe, két kézzel jelentkeztem, hogy kell a pénz, és azt mondták, hogy menj. És akkor sokszor ügy jártam ki a be­teghez, hogy előttem volt egy kis orvosi kézikönyv, részletesen kikérdeztettem mindig a nővérrel, hogy mi a baj, hogy mire odaérek, körülbelül tudjam, miről is lehet szó. Agyvérzés lesz vagy infarktus, mi az első teendő ilyenkor, és ak­kor megtörtént olyan nevetséges dolog, hogy megálltunk a ház előtt szirénáz­va, és a doktor úr még a mentőautóban ült, és lapozgatta a kis orvosi kézi­könyvet, hogy mi a teendő, és csak aztán mentem be a beteghez. Megtanul­tam mindenképpen.- És aztán 79 után?- 1979 után megint jött az irodalom, én közben is írtam, bevonultam katoná­nak, 78-79-ben egy évet szolgáltam Horažtfovicében a cseh-német határon, szintén egy jó tapasztalat volt, mert ezredorvos voltam, önállóan dolgozó or­vos. És aztán jött az irodalom ismét, Szigeti formájában, vele nagyon jó barát­ságban voltam, verseim itt-ott megjelentek az Irodalmi Szemlében, az Új Ifjú­ságban, a Hétben s talán a Nőben is, sőt Magyarországon is. Egyszer Szigeti rám telefonált, azt hiszem, még katonaság előtt, és mondta: az a te nagy ba­jod, hogy te Újvárban soha nem fogsz fejlődni, hogy nincs senki, akivel ott be­szélgethetnél. Ami tény és való, egy szál magam voltam ilyen szempontból Új-263 HUNČÍK PÉTER

Next

/
Oldalképek
Tartalom