Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Hunčik Péter

HUNČÍK PÉTER 262 ban nem volt elmélyedni Ady, József Attila vagy Somlyó Zoltán költészetében. Radnótit imádtam, de nekem Radnóti a háborús verseit jelentette. Irodalmi szín­padot csináltam Vas Ottóval már egyetemistaként, az egyetemi vizsgákra felké­szülés is úgy zajlott, hogy amikor otthon tanultam, ki volt nyitva például egy Déry Tibor-könyv és fölötte a patológia, a kórbonctan. És amikor apám benyitott a szobába éjjel, hogy tanul-e a fiacskája, villámgyorsan a kórbonctani ráhúztam a Felelet nincsre, és akkor hangosan mondtam a kórbonctan anyagát. Mikor ki­ment, olvastam tovább a történeteket, Füst Milánnak A feleségem történetét és másokat. Tehát ez volt a fő csoport. Ezzel a csoporttal nagyon sokat jártunk Prá­gába is az Ady Endre Diákklubba. És még ott volt a József Attila Ifjúsági Klub. De akkor már, s ez döbbenetes dolog, 68-ról semmit nem hallottam, az a tár­saság teljesen visszahúzódott, mármint akik 68-at csinálták. 68-ról én hallot­tam, mert MISZ-küldöttként ott voltam 68-ban, akkor 17 éves voltam, és akkor volt SZM az iskolánkban, s mi a SZM-t 67-ben, 68-elején MISZ-re alakítottuk át. És én voltam az országos konferencia megbízottja, ott találkoztam először a MISZ-es fiúkkal 68-ban. Döbbenetes, hogy 70-72-ben már a szele se volt ennek, hangja se volt ennek a csoportnak.- Te nem léptél be a pártba?- Nem. Nem is lehetett, ez tabu volt otthon, ez föl se merülhetett volna. 1968. augusztus 22-23-a környékén, 17 évesen felmerült, hogy belépek a pártba, mi­vel akkor teljesen elhittem, hogy most mindenkinek ki kell állnia a vysoóanyi kongresszus mellett, és mindenkinek segíteni kell őket, a rádió magyar adásá­ban is ezt hallottuk, és segítettük a küldötteket eljutni Vysoóanyba, kevergettük az útjelző táblákat E. Fehér Pál nagy bosszúságára, aki az Ipolyságot elfoglaló csapatban volt, és ott irányított politikai tisztként, kevergettük, és nem tudtak előrehaladni, és akkor volt egy olyan 68. augusztus 23-a, ha valaki azt monda­ná, hogy írjam alá a belépést a pártba, akkor biztos beléptem volna. Utána nem lehetett, mert nem erről szólt a családi életünk. Ez az, amit a Határesetben pró­bálok leírni, hogy szinte magolni kellett, amikor mentem az iskolába, ismételget­ni, hogy Szovjetunió, Szovjetunió, amikor jöttem iskolából: Oroszország, Orosz­ország. Feri bácsitól olyan pofont kaptam, ha Szovjetunióztam otthon, Tormától meg akkor, ha Oroszországoztam. Anyám belénk sulykolta, hogy nem szólunk semmit, befogjuk a szánkat, apámnak a példája ott volt, aki 48 után nem ka­pott állást Ipolyságon, 63-ban, amikor apám Besztercebányáról visszajött, ahol dolgozott akkoriban, én bácsinak szólítottam. Anyámtól azt kérdezte, melyik a Pali és melyik a Péter, aztán barack a buksi fejre, s tőlem megkérdezte, hogy jól megy-e a matematika, és ment meccsre. Tehát ebből anyám azt szűrte le, hogy jó, a pártba nem lépünk be, de nem is sokat ugrálunk. Ez a tudat olyannyi­ra erős volt, hogy apámnak egyik fő motivációja az orvosi mellett az volt, hogy ez az egyetlen szakma, ahol az elvtársak nem fognak odaállni a műtőasztal mel­lé, és parancsolgatni, és emellett az orvos minden rendszerben doktor úr lesz. Ez volt az egyetlen motivációja, azért kell orvosnak menni, mert a többibe, az új­ságírásba meg mindenbe belepofáznak, ez az egyetlen, amibe nem, és nem fog­nak helyetted operálni.- Elvégezted az egyetemet, hova kerültél, ott maradtál Pozsonyban?

Next

/
Oldalképek
Tartalom