Petőcz Kálmán (szerk.): Magyarországi szlovákok. Nemzetközi konferencia, Somorja, 2007. szeptember 27. - Disputationes Samarienses 11. (Somorja, 2008)
Kaltenbach Jenő: Kisebbségi jog Magyarországon (1990 - 2006)
Kisebbségi jog Magyarországon (1990-2006) 57 (2) A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvűk használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát. (3) A Magyar Köztársaság törvényei az ország területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek képviseletét biztosítják. (4) A nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. Az első bekezdés értelmezése nem egyszerű feladat. Túl azon, hogy itt nyilvánvalóan nem alapjogról van szó, a mondat tényleges tartalmát, de még inkább gyakorlati jelentőségét illetően erősen megoszlanak a vélemények. A kisebbségbarát, normatív értelmezés hívei szerint e kitétel nem jelent kevesebbet, mint hogy a Magyar Köztársaság szakított az egységes nemzetállami doktrínával és bizonyos mértékig elmozdult egyfajta etnikai pluralizmus irányába. Az ezzel ellentétes álláspont hívei az Alkotmány hivatkozott rendelkezését deklaratív alkotmányos normának tartják, amelynek éppen ezért nincs konkrét alkotmányjogi konzekvenciája, azaz nem következik belőle semmilyen alkotmányos modell. (E vélemény egy „alváltozata” szerint, e mondat címzettjei nem is a hazai kisebbségek, hanem a határon túli magyaroknak otthont adó szomszédos államok.) A döntés ezek között az alternatívák között azért is nehéz, mert mindkettő mellett felsorakoztathatok érvek. Az első változatra utalnak mindjárt a 68.§ további, (2)-(4) bekezdései, amelyek az első bekezdés quasi következményeiként is felfoghatók. A második bekezdés kollektív (közjogokról szól, ami összekapcsolva a (4) bekezdésben megfogalmazott önkormányzati (autonómia) jogokkal, kétség kívül egy etnikailag plurális (multietnikai) alkotmányos szerkezetre történő utalásként (is) értelmezhető. Megerősíti ezt a feltételezést az 1993-ban elfogadott kisebbségi törvény (1993. évi LXXVII. tv.) számos rendelkezése, különösen az asszimiláció minden formáját tiltó, valamint az ennek mintegy komplementereként szolgáló, a kulturális autonómiára vonatkozó rendelkezések. Hasonló eredményre juthatunk a (3) bekezdés tanulmányozása által, különösen összevetve az (1) bekezdéssel. így értelmezte ezt az Alkotmánybíróság is egy 1992- évi határozatában (35/1992.(VI. 10.) AB határozat), amelyben mulasztásos alkotmányellenességet állapított meg, mert az országgyűlés nem alkotta meg a kisebbségek országgyűlési képviseletét szabályozó törvényt, amely kötelezettség - az indítványozó szerint - a 68.§ (1) bekezdéséből következik. Az által, hogy az Alkotmánybíróság e kötelességszegést megállapította és az indítványozó álláspontját, a jogalap tekintetében osztotta, ezen alkotmányos rendelkezés pusztán deklaratív jellegét tagadta. A fent felvázolt koncepció összhangban van több kisebbségi tárgyú európai dokumentummal, így például az EBESZ Kisebbségi Főbiztosa égisze alatt közzétett, a kisebbségi autonómiáról és participációról szóló ún. Lund Deklarációval, amelyben a kisebbségeknek otthont adó államok berendezkedésére (képviselet, közigazgatás, igazságszolgáltatás) vonatkozó ajánlások olvashatók. Ezek után vajon mi támasztja alá a másik értelmezési alternatívát? A normák „steril” világában (pontosabban a fogalmak szintjén) szinte semmi, annál inkább a jogalkalmazásban illetve a törvényi fogalmak tényleges tartalmát adó részletszabályokban és különösen azok gyakorlati értelmezésében. Erről lesz szó a következő fejezetben. A magyar jogrend a nemzetközi tendenciákkal összhangban az intézményesített kisebbségi részvétel több formáját ismeri. Az első kategóriába tartoznak a félállami konzultatív tanácsadó testületek, amelyek jellemzően az állami intézmények és a kisebb
