Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)

Benyovszky Krisztián: Életes irodalom - tudomány?

Életes irodalom - tudomány? 89

lyozza, hogy a művészetnek terapeutikus funkciója van, mivel olyan felismerésekkel ajándékozhatja meg a szemlélőt, amelyek aztán élhetőbbé, a lehetőségekhez mérten elviselhetőbbé tehetik számára az életet, oldhatják a negatív tapasztalatokból (konfliktus, veszteség, hiány, szenvedés, stressz) származó feszültségeket. Az ember alapvető életstratégiája ugyanis az, vallja Plesník (s ezzel Miko „művészetantropológiai" nézeteit teszi magáévá), hogy a környezetével harmóniában éljen, hogy törekedjék a kiegyenlítődésre.

Egy ilyen pragmatista esztétika tételezése, sőt alkalmazása a tudományosság kritériumainak, az irodalmi interpretáció céljának és értelmének az újragondolását is magával vonja, de ezekre a messzevivő összefüggésekre itt most tényleg csak utalhatok. Annyi mindenestre bizonyosnak látszik - s ez az eddigiekből is kiderülhetett -, hogy Plesník messzemenően egyetértene Mészáros Andrásnak azzal a gondolatával, amely a 3. idézetben szerepel: „az irodalomtudomány visszavétele és visszahozatala a mindennapi használat szintjére", ami az irodalmon keresztül megvalósuló önismeretszerzést hivatott megkönnyíteni.

4.

„A köznapi ember számára az irodalomnak eszköz jellege van: pihenést, okulást, élvezetet szolgál. "

Érzek némi ellentmondást e mondat és az irodalmi kazuisztika tételei között. A szövegben ábrázolt életlehetőségek megértésén keresztül megvalósuló önértés programja olyan olvasásra tesz javaslatot, amely az élet, az egyéni emberi lét iránti felelősségre apellál. Az irodalommal való foglalkozást az önegzegézis (Ricoeur) formájaként tételezi. Felvetődik azonban a kérdés, hogy vajon minden irodalmi művel kialakítható-e egy ilyen bensőséges faggatáson alapuló viszony? Amikor ezt a kételyt sugalló kérdést felteszem, elsősorban a populáris kultúra alkotásaira gondolok. Túlzás volna azt állítani, hogy egy krimi, egy sci-fi vagy egy horror eredendően azért íródik, hogy ilyen irányú igényeket kielégítsen. Más, az intellektuális és emocionális szférára egyaránt ható funkciók dominálnak itt, s megkockáztatható még az a gondolat is, hogy e műfajok „hatásosságának” egyik előfeltételét épp a tapasztalati világunktól való távolságuk jelenti. Az irodalmi kazuisztika hozzáállása túlságosan „komolynak" tűnik a tömegkultúrát éltető olvasási motivációk és alkalmazott értelmezői stratégiák viszonylatában, nélkülözi azt a fajta „lazaságot” és hedonisztikus hozzáállást, amely a személyes életvilág kikapcsolásában, szorongató feszültségeinek feloldásában és ideiglenes feledtetésében érdekelt. S hadd mondjak rögtön ellent saját magamnak.

A HVG gazdasági hetilap Ki a legnépszerűbb detektív? címmel október 18-án nyilvános szavazást hirdetett, amelynek keretében közrebocsátotta a krimiirodalom híres detektívjeinek azt a listáját (a hozzájuk kapcsolódó szakértői ajánlásokkal együtt), amely az olvasók döntését hivatott megkönnyíteni. A szavazók ezenkívül hozzászólhatnak a felsorolt nevekhez és jellemzésekhez, kiegészíthetik is a listát, s megoszthatják a többiekkel olvasói tapasztalataikat. Most egy ilyen hozzászólást fogok idézni. „Tralfamador” név alatt írja egy szenvedélyes krimiolvasó: „Perry Mason - az előző évezred 70-es éveiben faltam az ES Gardner könyveket, a sok ’esetét’ - nem ragozom tovább: életemet meghatározták (Delia Stret, stb...)” Vajon mit értsünk az alatt, hogy meghatározták az életét? Vegyük ezt komolyan, vagy inkább ironikus értelmű túlzásról