Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Benyovszky Krisztián: Életes irodalom - tudomány?
90 Benyovszky Krisztián van szó? Lehetetlen ezt eldöntenünk egy ilyen rövid, töredékes nyilatkozat alapján. Nyitva marad tehát, hogy milyen értelemben vagy milyen mértékben határozták meg az illető életét E. S. Gardner könyvei. Bárhogy legyen is, e példa felhívja a figyelmet egyrészt arra, hogy talán nem kellene teljesen elvitatnunk a létformáló funkciót a populáris műfajoktól sem, másrészt, közvetetten, pedig arra is, hogy e funkció nem feltétlenül immanens adottság, hanem olvasási méçl függvénye is. Befejezésül azokat a kérdéseimet fogalmaznám meg, amelyek az irodalomról való beszédre, a kritikaírás gyakorlatára vonatkoznak, s amelyek, úgy vélem, logikusan következnek az eddig elmondottakból. Amennyiben az olvasást önmagunkkal folytatott dialógusnak, élményszerűen megélt belső beszédnek fogjuk fel, mely a szövegen keresztül valósul meg, joggal vetődik fel a kérdés, hogy az értelmezőnek mennyire kell „kihangosítani” ezt a belső beszédet, azaz: mennyiben kell reflektálnia, jeleneteznie is, utólagosan, írásban az esztétikai hatásfolyamat egyes szakaszait? Meg kell ezt írni, szóvá kell tenni, vagy ez teljesen magánügy, s az értelmező inkább hallgasson róla? Vajon hol az a határ, ahol a szubjektív, vallomásos stilizáció már indiszkrécióba hajlik át? Tovább szőve a kérdések láncolatát: Nem veszít-e az interpretáció a (személyes vagy szakmai?) hiteiéből azzal, ha csupán deklaráljuk vagy hallgatólagosan elfogadjuk az érintettség értelmezői munkára gyakorolt hatásának tényét, de a gyakorlatban ennek nem szerzünk érvényt? Másként fogalmazva: Az olvasás személyes létformáló és létgazdagító élménye legyen írásban jelölt avagy maradjon jelöletlen? S ha már e nyelvészeti analógiánál vagyunk: az olvasó világa és a szöveg világa közti viszony vajon a hasonulás vagy az összeolvadás jegyében alakul-e? Joggal vethető a szememre, hogy hozzászólásomban túlságosan is a jelöltre vagy jelentettre fókuszáltam, s figyelmen kívül hagytam a jelölőt, azaz: az irodalmi szövegek nyelvi megalkotottságát és mediális közvetítettségét. (Lehet, hogy ezért majd H. Nagy Péter meg is ró egy kicsit engem.) Ez persze nem jelenti azt, hogy megfeledkeztem volna róla. Részemről a hangsúly tudatos áthelyezéséről volt szó, mégpedig azzal a célzattal, hogy ily módon a „dolog" jelentősége kellőképpen kidomborodjék. Manapság, egy posztformalista retorikai szemlélet által befolyásolt magyar irodalomtudományi beszédtérben ugyanis szinte alig esik szó a művek témájáról, az ábrázolt lehetséges világok egzisztenciális jelentőségéről pedig még ettől is kevesebbet olvashatunk. Pedig a „minden csak alakzat" jelszava lehet, hogy a szakmabeliek egy része számára kielégítő távlattal kecsegtet az irodalmi vizsgálódások irányát és célját illetően, a nem profi olvasók nagy többsége azonban alapvetően nem azért olvas (ha még olvas) irodalmat, hogy trópusokra vadásszék, s gyönyörködjék azok szubverzív erejében, hanem azért, hogy fiktív világok tapasztalataival töltekezzék fel - hangulatok, érzések és gondolati reflexiók kísérte életeseményekkel, s e történéseket irányító és elszenvedő szereplőkkel. Amelyek persze, tegyük rögtön hozzá, nyelvileg megformáltak, retorikai és/vagy poétikai eljárások által közvetítettek, és egyáltalán nem mindegy, hogy a szöveg ezt milyen színvonalon valósítja meg.
