Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Benyovszky Krisztián: Életes irodalom - tudomány?
Életes irodalom - tudomány?87 tői)”12. (Kiemelés itt is tőlem - B. K.) A szövegek tehát nemcsak a másokban való önfelismerés feltételeit teremtik meg, hanem más, a miénkétől eltérő emberi életlehetőségekre is tesznek ajánlatot. Mert az értelmező „az emberi létnek a költészetben és művészetben felfedett lehetőségeit kell hogy megértse."13 Úgy vélem, ehhez nagyon hasonló dolgokra gondol Mészáros András is, amikor azt írja, hogy az „irodalmi kazuisztika szerepe, hogy az irodalmi művet egy lehetséges esetként felfogva kimutassa annak egzisztenciális jelentéseit.” Az érintettségnek különböző fokozatai lehetnek, a közömbösséggel határos lanyha érdeklődéstől az „égetően” aktuális kérdésfelvetésig. Nem biztos azonban, hogy a minél nagyobb átfedés, az ábrázolt léthelyzetre való maximális ráhangoltságnak ne volnának meg a maga hátulütői. František Miko szerint a műben tematizált élethelyzet és a befogadó aktuális élethelyzete közti közvetlen érintkezés nem kívánatos, mivel ez veszélyezteti az olvasás játék jellegét, csökkenti azt a szükséges távolságot, ami biztosítéka az esztétikai kommunikáció hatékony működésének. Szerinte az az ideális, ha a befogadó csupán afféle csendes társként vesz részt az olvasott történésekben, s a szöveget nem közvetlenül saját problémáinak megoldására használja fel.14 3. „...az irodalomtudomány mára eljutott az absztrakciónak egy olyan szintjére, ahová már csak a beavatottak tudják követni. (...) Az irodalomtudomány visszavétele és viszszahozatala a mindennapi használat szintjére tehát nem azt jelenti, hogy feladja az elvonatkoztatások magas szintjét, hanem azt, hogy ezeket az elvonatkoztatásokat az irodalmon keresztül elnyert élettapasztalatok tisztázásához használja fel. (...) az irodalomtudomány funkciója az, hogy ezt az önismeretszerzést megkönnyítse. Hagyományosan azt várjuk el az irodalomtudománytól, hogy szövegeket értelmezzen, koherens értelmezői nyelven, mely bizonyos, legalább megközelítőleg konszenzuális jelentést hordozó poétikai, retorikai és esztétikai alapfogalmak használatán nyugszik, rögzítse és dokumentálja a művek keletkezési folyamatát, tárja fel egymáshoz való viszonyaik bonyolult hálózatát, kísérje figyelemmel az olvasói reakciók és szerzői korrekciók történetét. Mészáros András más feladatot (is) szán neki. Amire itt javaslatot tesz, az nem egyéb, mint az irodalomtudomány pragmatizálása, olyan gyakorlati hatósugarú diszciplínává való átformálása, mely tevékeny részt vállal életvilágunk és személyiségünk alakításában. Eszerint az irodalmár a megszerzett speciális tudás birtokában a művek antropológiai vonatkozásait vagy egzisztenciális jelentőségét hivatott feltárni, mégpedig olyan nyelven, amely a szélesebb olvasóközönség számára is érthető. Az általa létrehozott interpretációk körforgása ily módon nem az irodalomtudományi diskurzus bejáratott csatornáin keresztül valósulna meg, hanem közvetlenebbül (leginkább talán az irodalomoktatáson keresztül) szólna bele mindennapi életgyakorlatainkba. Ez nyilvánvalóan regiszterváltást is szükségessé tenne, az alapvetően fogalmi beszédmódtól a laikusabb, a köznyelvtől inkább az élményszerűség irányába elmozduló kifejezésmódig. Kérdés, hogy mennyire és hogyan egyeztethető össze a szakszerűség és a gyakorlati hasznosság? Milyen kockázatokkal kell számolni e két elvárásrendszernek való egyidejű megfelelés esetében? Újra Peter Zajac már idézett könyvéhez fordulnék válaszért. Ennek Az irodalmi mű mint az életvilág tematizációja című fejezetében ezt olvas-
