Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)

Benyovszky Krisztián: Életes irodalom - tudomány?

86 Benyovszky Krisztián

mi e megfoghatatlan médium fénytörésében szemléljük magunkat. Elképzeljük, hogy részesei vagyunk a filmnek, de közben persze tudjuk, hogy bármikor elléphetünk onnan, s a varázs megszűnik.

Kálmán C. György beágyazás és parabolikus olvasás kapcsolatát tárgyaló tanulmányának7 konklúziója kívánkozik még ide, e gondolatmenet lezárásaként. Eszerint a mindenkori olvasó saját életvilágát a fikció életvilágába ágyazott, azt kisebb vagy nagyobb mértékben reflektáló belső történetként foghatjuk fel, vagy éppen fordítva: a mi életnarratívánkat tekintjük a fölérendelt kerettörténetnek, s ebbe illesztjük be a fiktív történetet, mely a főtörténet metaforájaként válik olvashatóvá. „Hiszen a történet, ahogyan megjelenik, maga is egy ’idegen test’ a 'nagy történetben’, az élet szövegében. Azt is mondhatnánk: maga az irodalmi elbeszélés is mise en abyme, a mi nagy történetünk lekicsinyített szimbóluma.”8

2.

„A mű értelmezésének kiindulópontja a befogadó és egyben értelmező szubjektum szituáltsága. A mű által megfogalmazott és a befogadó szubjektum által felismert lehetőségmodell mintegy új koordinátarendszerbe állítja a szubjektum életszemléletét és helyzetét. E koordinátákon belül aztán újrafogalmazódna a szubjektum szituáltsága, és ezzel változás állna be a szituáltság értékelésében. "

A rokonság, azaz a két világ közt kirajzolódó és tudatosuló kisebb vagy nagyobb mértékű hasonlóság azonban még nem jelenti feltétlenül azt, hogy egzisztenciális érdekünk fűződik a szöveg megértéséhez. Ehhez az értelmezői magatartás meghaladására van szükség, arra, hogy a művet ne csupán megfejtésre-interpretációra-értelemadásra szoruló dologként kezeljük, ne csupán ábrázolásnak vagy kifejezésnek fogjuk fel, hanem felhívásnak, amely hozzánk (is) szól. Ahogy a megértést sem lehet „kikényszeríteni, elrendelni és beszerezni’’9, úgy e „hallás" képessége sem sajátítható el. Végső soron nem rajtunk múlik, hogy megszólítottakká válunk-e, ez a kiszámíthatatlan, Lotman kifejezésével élve a „prognosztizálhatatlan” események közé tartozik. Ezzel a gondolattal pedig már az összevetés és az alkalmazás határvidékére érkeztünk.

A továbblépéshez érdemesnek tűnik ismételten a hermeneutika, de ezúttal nem az irodalmi, hanem a bibliai hermeneutika szöveghagyományához fordulni. Rudolf Bultmann azt írja, hogy a megértés elengedhetetlen előfeltétele az „interpretálónak a - szövegben közvetlenül vagy közvetetten szóhoz jutó - dologhoz való életviszonya’’.10 Enélkül nem lehetséges a dialógusként felfogott megértés, a kérdezés ugyanis „teljességgel motiváció nélkül marad”.11 A szöveg meg kell, hogy szólítson bennünket, meg kell, hogy érintsen az, amiről szól. Ez pedig csak akkor lehetséges, mondja a protestáns teológus, ha a szerzőéhez hasonló „életösszefüggésben” állunk a szóban forgó dologgal, ha foglalkoztatnak azok kérdések és problémák, amelyekről a mű beszél vagy amelyekre az a maga sajátos módján reflektál, s így rendelkezünk némi rájuk vonatkozó előzetes ismerettel. Bultmann szerint mindenekelőtt a műben, illetve a mű által felvetett kérdést kell meghallanunk, s ennek fényében válaszolnunk rá vagy éppen visszakérdeznünk. E kérdezve válaszolás vagy válaszolva kérdezés értelmezői munkáját akkor tarthatnánk gyümölcsöző műveletsornak, ha „gazdagabban és mélyebben tárnánk fel saját lehetőségeinket, ha a mű által elrugaszkodnánk önmagunktól (azaz befejezetlen és egyben renyhe, a megmerevedés veszélyének állandóan kitett énünk-