Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)

Benyovszky Krisztián: Életes irodalom - tudomány?

Eletes irodalom - tudomány? 85

dalni azt a távolságot, amely elválaszt bennünket egy eltérő térben, időben vagy nyelven fogant szövegtől? Képesek vagyunk-e úgy elsajátítani a kulturálisan kódolt idegenséget, hogy valamennyire meg is értsük a másikat, megőrizve sajátlagosságát, de közben ne „kolonializáljuk” őt, ne formáljuk őt át a saját képünkre? Mi segíthet abban, hogy egyáltalán érdemi kontaktusba léphessünk egy idegen irodalmi személy (szerző vagy szereplő) világával? A lehetséges válaszok közül most hadd idézzem épp Jaussét, aki az idegenség legyőzésének esélyeiről a következőket írja: „Ha egy szöveg vagy személy idegensége teljes volna, úgy megérthető sem lenne. Szükség van tehát a megértés egy »hídjára«, amelyet különböző módokon határozhatunk meg: egy hagyomány vagy kultúra átfogó horizontja felől, ennek hiányában nyelvi univerzálék vagy antropológiai alapstruktúrák révén, az emberek közötti kapcsolatokban tipizálható szociális szerepek, beszédfajták vagy cselekvésminták által.”3 Az általam kiemelt fogalmak jelzik azokat a szempontokat, amelyek az irodalmi kazuisztika sikerességének előfeltételét jelenthetik, s amelyek egyúttal konkrét elemzési szempontokat is kínálnak számára. A Jauss által említett „hidak” kiépítésével szorosabbra fűzhetjük a saját világunk és a mű világa közti viszonyt.

Az összevetés művelete, azaz egyik történetnek (irodalmi elbeszélések) egy másikkal (személyes életnarratívák) való összekapcsolás, egy másikra való kivetítés révén történő megértése a parabola olvasási gyakorlatát idézi fel. A parabolát a legősibb, archaikus kifejezésformák közt tartják számon, Thomka Beáta szerint a fogalmit megelőző analógiás gondolkodás terméke, akárcsak a metafora vagy a szimbólum, s mint ilyen egy univerzális jelentőségű gondolatalakzat4. A parabola esetében a metaforikus jelentésképzés folyamata egy narratív forma keretei között bontakozik ki. A kognitív elmélet még tovább megy e műfaj gondolkodástörténeti jelentőségének a hangsúlyozásában. Mark Turner5 egyenesen azt állítja, hogy az emberi elme a parabola elvei szerint működik. Belőle származtatja az emberi gondolkodást és a nyelvet is. Bevallom, ezzel a nézetével nem tudok azonosulni, de amit a történetértés kognitív hátteréről mond, figyelmet érdemel, az „irodalmi kazuisztika” szempontjából pedig különösképpen. Turner úgy határozza meg a parabolát, mint ami ötvözi a történetet a kivetítéssel6. A történet az emberi gondolkodás egyik alapprincípiuma, írja, tapasztalataink, tudásunk történetszerűen szerveződik. A narratív képzelet vagy képzelőerő, mely a történetszövés képességét jelenti, a gondolkodás fő segédeszköze. Ennek fokozása az olyan projekció, amikor egy történet jelentését egy másik segítségével, egy másikon keresztül próbáljuk megérteni. Egy történetnek egy másik történetbe való kivetítése a parabola. Ez a folyamat vagy eljárás irodalmi stratégiaként lepleződik le (Turner fő tétele éppen az, hogy mentális folyamataink alapjában véve irodalmi természetűek), jóllehet a gyakorlati élet minden területén jelen van, a legegyszerűbb köznapi megnyilatkozásokban éppúgy, mint a bonyolultabb irodalmi kifejezésmód jellemezte szövegekben. Igénybe vesszük, ha a velünk megesett történéseket meséljük el, ha tervezünk, döntést hozunk, indoklunk valamit, vagy éppen ha valaki meggyőzésén fáradozunk.

Visszatérve a kazuisztikához. Amikor az irodalmi esettan elvei szerint elemzünk, nagyban támaszkodunk a parabolikus értelemképzés adta mentális előfeltételekre. „Belelátjuk” vagy „beleolvassuk” a magunk (élet)történetét fiktív történetekbe, megkettőzzük azok jelentését, kitágítjuk utalási tartományukat. A regények és novellák cselekményét mögöttes történetként, afféle háttérnarratívaként fogjuk fel, melynek előterében saját életünk kap újszerű megvilágítást. Olyan ez (s itt máris egy parabola fabrikálásán kapom magam), mintha a mozivászon elé állnánk, miközben pereg a film. Testünk elfogja a vászon egy részét, alakok, tárgyak, eseménykockák vilióznak rajta, s