Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Csehy Zoltán: Torzulások és torzítások
CsEHY Zoltán TORZULÁSOK ÉS TORZÍTÁSOK Az irodalomtankönyv lényegében az irodalomtörténet-írás közhelyeinek egy-egy adott befogadói célközösség irányába történő közvetítése. Önmagában véve ez a meghatározottság nem jelent semmiféle stabil metodológiát, annyi azonban bizonyos, hogy az elméleti átstrukturálódás után az interpretációs stratégiák pluralizmusát semmibe venni immár szalonképtelen dolognak számít. Az irodalomtankönyvek eredendő funkcióválságának ténye egyre nyilvánvalóbb, s a szlovákiai magyarok számára kötelezően előírt Irodalom 1. és Irodalom 2. című, Kulcsár Sz. Zsuzsanna és Kulcsár Mónika nevével fémjelzett tankönyvek (Terra, Bratislava, 1997 és 1999) kötetei szintúgy szimptomatikusán mutatják fel e válság jellegét. A könyvek - noha az irodalom címet viselik - önazonossága kérdéses marad, kivált ha kortársibb értelmezői horizontból vetődik fel a kérdés. A kötetek főszereplője korántsem a szöveg, sokkal inkább annak minél szélesebb kontextusa, s ezáltal a premodern beszédmódok makacs fenntartásában válnak érdekeltté a szerzőpáros szövegei. A közösségi, nyelvi identitás e koncentrált üzenetkódját, mely egyetlen lehetséges, történelmi, történeti kontextuális olvasatra, fejlődési rajzra szűkíti le a szövegek befogadásának irányát, a műkedvelő kultúrtörténet eljárásaival teszik nyilvánvalóvá a szerzők. A miliőfestés romantikus ecsetvonásait szinte minden biográfiailag kontextualizálható szerzőnél megtaláljuk. A szerző heroikus alak, aki példaadásával és zsenijével bele-belekényszerül a tankönyvszerzők nemzeti karakterológiát sejtető víziójába. A dokumentarizmust imitálva a szerzőt ilyeténképpen egy show-műsorszerű mesterséges üvegházi létbe, vagy más metaforával élve, egy rekonstruált regénybe kényszerítik, melynek alapjellemzője a totális tisztaság, a politikai korrektség, az az erkölcsi magaslat, mely nélkül egy-egy szerző azonnal a „futottak még" kategóriájába kerül. Szép példája a kanonizációs közhelyek visszavetítésére a Goldoniról szóló komikus helyzetrajz: „Carlo Goldoni negyvenegy évesen fog hozzá az olasz vígjáték megújításához" (2, 108.). Az irodalom tehát nem irodalom, hanem nevelésként mutatkozik, s az ún. klasszikus humanista vezérfogalmak paradigmájához illeszkedik: a cél a „mondanivaló” dekódolása, mely az ízlés, az ítélőerő bizonyosságának megképzése olyan értelemképző elemek bevonásával, melyek a történelem erőinek eredőjeként megformált életművek olvasatát lehetővé teszik. Az első két kötet még a strukturalizmus eredményei közül is alig alkalmaz értelmezői stratégiákat: a könyvek elméleti közelítésmódjának alaptípusát úgy határozhatnánk meg, hogy egy markáns fogalmiságában ugyan destruált, ámbátor alapvetően marxista értelmezői nyelv az uralkodó. Ezt az alapvetően posztmarxista indíttatást az áttranszformált források (a bevallottak és a be nem vallottak) mi-
