Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Csehy Zoltán: Torzulások és torzítások
66 Csehy Zoltán nősége heterogenizálja tovább. A szerzőpáros nem kutatója egyik témakörnek sem, az adott területekről származó ismeretanyaguk másodlagos, tudományos tájékozódásuk is, ahogy azt a felhasznált irodalom jegyzékei alapján is megállapíthatjuk, szekunder, vagyis jóformán kizárólag ismeretterjesztő művek alapján hoznak létre újabb kompilációt. A tárgyi tévedések elképesztően markáns jelenléte részint ennek tudható be. Az alábbiakban a szerzők méltán kifogásolható metodológiáját mellőzve az általuk választott komolytalan módszert komolyan véve az alapvető tárgyi tévedések rendszerezésére koncentrálok. 1. A szerzőcímkézés bombasztikus redukciókkal A szerzők címkézése a mnemotechnikus tudásátörökítés klasszikus és eredményesen használható módszere. A tankönyvszerző afféle attribútumot, megkülönböztető jegyet rendel az adott szerzőhöz. Példa: Hésziodosz „tartalmilag túllépett a mítoszok világán" (1, 77.). Hová tegyük akkor Theogonia című mitológiai-genealogikus eposzát, mely tartalmilag az első betűtől az utolsóig a mítoszok világát rendszerezi, az istenek leszármazástanát adja, s minden görög mitográfus alapforrása? Ovidius költeményei „a rendszer hanyatlását jósolják.” (1, 103.) Miféle rendszerét? Augustus Rómájának fénykorában vagyunk, s Ovidius maga meneszti égbe Metamorphosése végén Caesart. Furcsa „kedvcsinálóként” vetik oda a tankönyvszerzők a következő jellemzést: „a léhaságok, a felszínes érzelmek megéneklője, nem mentes a modorosságtól, a szimpla formai csillogástól. A görög és a latin hagyomány életre keltőjeként és a bánat halhatatlan lírikusaként viszont megérdemli, hogy nevét Vergilius és Horatius mellett említse az irodalomtörténet”. A 19. századba illő szerzőkontextuálás szemléletes példája ez, s a mintegy közel oldalnyi terjedelmű szöveg komédiába illő lekezelő értékítélettel intézi el azt a költőt, akit korunk Jirí Kóláitól Ransmayrig az antikvitás egyik legnagyobb szerzőjeként értékel, épp művészetének fokozottan fikciós alaptermészete és a költészet játékprincípiumának felismerése révén. Gyöngyösi István ugyanerre a sorsra jut, a szerzők nem vesznek tudomást a diskurzusok játékáról és a romantikus vezérfogalmak segítségével örökítenek át százados közhelyeket. 2. A vidámpark tükörterme - torzítások és torzulások Catullusszal kapcsolatban olvashatjuk: „Alkotásainak első csoportját saját maga nevezi semmiségnek, játszadozásnak.” (1, 96.) Ez a megállapítás Horváth István Károly ún. nugae-elméletére vezethető vissza, ám a tankönyvszerzők a továbbiakban egyszerűen megfeledkeznek Horváth tételeiről, s a játszadozások közé sorolják azt a Caesar-ellenes epigrammát, mely szakirodalmi következetesség esetén már nem az első csoportba tartoznék, hanem a harmadikba, az epigrammákéba. „Catullus több versének adta a Lesbiához címet.” (1, 97.) „A Lesbia rigójához című versben..." (1, 96.) - Catullus verseinek nincsenek címei. Az esetleges címek a fordítások címei, vagyis utólagos kreációk, a fordítói műhelyek termékei. Catullus versei „állandóan egy témát járnak körül.” (1, 98.) - Catullus nem monotematikus szerző, akkor sem, ha a Lesbia-regény a Catullus-értés egészét behálózta.
