Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
H. Nagy Péter: Vizuális költészeti paródiák
42 H. Nagy Péter pretatív szándék érdekében szignifikánsan megváltozik attól, ami szimulálva volt. Bryant - a peremműfajok egyik legnépszerűbb ciklusával és annak poétikai dimenzióival foglalkozó igen fontos dolgozatában - Linda Hutcheon - egyébként Genette fentebb idézett definíciójából kiinduló - eszmefuttatására hivatkozva kiváló példát hoz eme intertextuális visszacsatolásra. „Például a Lords and Ladiesben a parodisztikus inverzió megváltoztatja a tündérek természetét anélkül, hogy az őket leíró szavakon változtatni kellene: »A tündérek csodálatosak. Ők előidézik a csodát. A tündérek ámulatosak. Ők ámulatot keltenek. A tündérek fantasztikusak. Ők fantáziáinak. A tündérek elbűvölök. Ők elbűvölnek. A tündérek varázslatosak. Ők elvarázsolnak. A tündérek borzasztóak. Ők nemzik a borzalmat.« A tündérek leírásának hagyományos módszere itt aláásódik, hogy kissé más lények váljanak belőlük. Pratchett tündérleírásának központja ebben a könyvben a ragyogás transzformációs természete, illetve az emberi elme arra való hajlandósága, hogy az ilyen ragyogás félrevezesse.”5 Az ilyen jellegű megoldások nyelvi alapszerkezetének emlékezete különösen akkor válhat interpretációs vezérfonallá, amikor a parodizált és a parodisztikus képek elemeinek kölcsönös, folytonos áthatásáról, egymásba való átszivárgásáról, narratívába történő visszaírásáról kell számot adnunk. Mielőtt konkrétan rátérnénk a Petőcz-paródiára, érdemes egy másik nyomvonalat is felvillantanunk. A vizuális költészet megközelítésekor nem árt tudatosítani, hogy olyan médiumról van szó, amelyben a képi és a nyelvi műfajok nemigen határolhatok el tisztán. Kékesi Zoltán megfogalmazásában: „a szavak is képesek (lehetnek) alakítani, milyen nézői szerepet ír(nak) elő a kép(ek) - éppúgy, ahogy a nézői tapasztalat is képes alakítani a szavak olvasói megszólaltatását."6 Mivel az alábbi viszonyrendszer (mármint a Petőcz-mű és a Juhász R. József-alkotás együttértése) a „kép a képről” tapasztalatot feltételezi, az olvasó-nézőnek eleve le kell mondania arról az előjogáról, hogy tekintete „a semmiből érkezik”.7 Nemcsak abban az értelemben, hogy egymásra reflektáló alakzatok hálózatába csöppen, hanem abban is, hogy érzékelése különféle médiumok által preformált. A képek bizonyos fajtái éppen ezért nem csak problematizálhatják, de radikálisan destabilizálhatják is a velük szemben felvehető olvasói-nézői pozíciókat.8 (Ennek szemléltetésére szinte önként kínálkozik egy nem túl bonyolult példa. Körmendi Lajos Öndokumentáció 1980-81. II. 1980. 06. 08. csupa elkötelezett, határozott pofa az urnák előtt című, a Ver/s/ziók antológiában helyet kapó alkotása9 a szkriptogramm metaképpé válását, illetve a vonalakból kiolvasható „igen” vagy „nem” szavak eredendő szétválaszthatatlanságát viszi színre. Ez a hasadtság a befogadói bizonytalanság mellett leleplezi az észlelés médiumfüggőségét is: írásként „igen” vagy „nem”, képként mindkettő vagy egyik sem.) Az eddig felvázolt összefonódások felől nézve kérdésként vethető fel, hogy a vizuális költészeti alkotásokban esetenként a szavak és a képek viszonya már eleve nem parodisztikus-e, hiszen az észlelés közvetítettségének reflektálása ezt lehetővé teszi. Szintén érdekes játékot indíthat el annak mérlegelése, hogy a médiumok parodisztikus megkettőzései (pl. Juhász R. József Petőcz-képei) mennyiben függetleníthetek az őket létrehívó diszkurzusoktól. A továbbiakban eme dilemmákat is szem előtt tartva közelítenénk Petőcz András Könyörgés című és Juhász R. József Könyörgés? című munkájához.
