Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
H. Nagy Péter: Vizuális költészeti paródiák
H. Nagy Péter VIZUÁLIS KÖLTÉSZETI PARÓDIÁK Petőcz András: Könyörgés; Juhász R. József: Könyörgés? Annak ellenére, hogy a vizuális költészeti eljárások jelentős hányada összekapcsolható a paródia fogalmával, a képszövegek értelmezési hagyományában ez a lehetőség számos esetben kiaknázatlan maradt. Juhász R. József életművében például megfigyelhető egy olyan tendencia, mely egyenesen arra hívja fel a figyelmet, hogy az említett kontamináció akár a műfaji jelölő rangjára emelkedhet. Mielőtt ennek konkrét vonatkozásait szemléltetnénk, röviden ki kell térnünk a terminus alkalmazhatóságának nehézségeire. A vizuális költészet jelenségének és a paródia működésmódjának az egymásba játszása számos, nehezen megválaszolható kérdést implikál. Ennek hátterében minden bizonnyal a paródia textuális karakterének hangsúlyozása, korszakspecifikummá való kiterjesztése áll.1 Mindkét fejleménynek óriási irodalma van, s nem is célunk ezek felfejtése, ezért néhány olyan előfeltevésre utalunk csak, mely szöveg- és képelemzésünk szempontjából fontos lesz. Genette definíciója szerint „a paródia nem más, mint a szöveg minimális transzformációk útján megvalósuló átalakítása (...) és egyszerűen pastiche-r\aW nevezzük a szatirikus funkciójától megszabadított stílus imitációját’’.2 A különbségtevés máris láthatóvá tesz egy olyan dinamikát, mely a két művelet összeférhetetlensége ellenében határozható meg. Genette tehát joggal jegyzi meg, hogy „Lehet egyszerre transzformálni és imitálni is ugyanazt a szöveget”.3 Ez a „határeset" - mint látni fogjuk - különös jelentőségre tehet szert a szövegek médiumváltása, illetve a képi szintaxis narratívába illesztése során. Másfelől elmondható, hogy a paródia strukturális leírásai, melyek a formák elhasználódására, kimerültségére, az adott eszközök mechanizálására, gépiessé változtatására terelik a figyelmet, az utóbbi évtizedek irodalomtörténeti eseményeinek fényében korrekcióra szorulnak. Kétségtelen ugyanis, hogy amennyiben a parodisztikus szöveg különbözik a másik szövegtől és azonos is vele, akkor bár maga ellen kénytelen dolgozni (önmaga paródiája), de nem zárja ki az eredetiség lehetőségét sem (még ha megkérdőjelezi is azt). Bényei Tamás megállapítását idézve: „A paródia két pólus (kint/ bent, élő/halott) közötti örökös felfüggesztettségben, eldönthetetlenségben mozog, s az értelmezés, amely ezt a mozgást el akarja dönteni, ennek az eldönthetetlenségnek a belső végtelenségében kénytelen ide-oda billegni, befejezhetetlenül.”4 A paródiának e kettős kódoltságából eredő tükörjátéka szintén olyan specifikum, mely kamatoztathatónak látszik a képek és szövegek interakciója közben fellépő identitásmódosulások értelmezésekor. Harmadrészt érdemes horizontban tartanunk azt a határsértő képletet is, amelyet a pastiche-ból a paródiába való átmenet jelöl ki: amikor a szimuláció valamely inter-
