Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Benyovszky Krisztián: Nagy árnyakról izgalmasan
38 Benyovszky Krisztián is ezt nem juttatja kifejezésre. Alfonz szerzősége mellett szól továbbá az is, hogy a két középső bekezdés a naplójából szó szerint átvett mondatokból építkezik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Az idézett szövegben ugyanis az elbeszélő jellegzetes hangját véljük felfedezni („Alfonz válaszát nem ismerjük...”, „Várunk.” „Benyitunk." - 132.). A novella az ágyon fekvő Alfonz oszlásnak indult holttestének naturalisztikus leírásával záródik:....felgyűrődött inge alatt a vesék tájékán szabálytalan alakú zöldes és szederjésvörös foltokat figyelhetünk meg. Ahogy megfordítjuk a kihűlt testet, szembetűnik a bélgázoktól puffadt has és az üres, merev tekintet. Madarak csivitelnek odakint. Mégiscsak hajnalodik.” (132.) A hajnalok iszonya,7 mondhatnánk - de most akkor Alfonz tényleg meghalt, vagy feltámadt, legalábbis a szelleme, aki meglátogatta Gabriellát, s tett vele egy romantikus esti sétát a prágai utcákon? A szöveg alapján a kérdés megnyugtatóan nem válaszolható meg. Nemcsak a bejegyzésként jelzett szakaszok szerzősége problematikus, hanem az is, hogy „igazat mond-e Alfonz..., amikor temetése másnapján a trondheimi vasútállomás várótermében azzal hárítja el egy vonatra váró copfos diáklány kínálkozó társaságát: halott vagyok?" (130.) Az életrajzíró szkeptikus: „Zavaros fejtegetés, gyermekien naiv és zavaros... Akár mindjárt meg is cáfolhatom...” (uo.) Érvelése nem meggyőző. Nyitva marad tehát a mottónkba emelt kérdés: „Élő vagy halott az, aki a saját halálát éli?” (uo.) Itt most - a novella szellemiségével teljesen összhangban - akár be is fejezhetném az elemzést, hisz magam sem ismerem a választ. Mégsem akarom teljes bizonytalanságban hagyni az olvasót, ezért - ha egy kis kerülővel is, de - megkísérlem a lehetetlent. Ehhez azonban ki kell lépnünk a novella világából, s egy kicsit körbe kell pillantanunk. III. Irodalomtörténeti kontextus Az árnyak kifürkészése stílusa, műfaji arcéle, jellegzetes elbeszélői eljárásai tágabb irodalmi horizontot körvonalaznak. Az önmagát dokumentumként feltüntető, ugyanakkor alapvetően fikcionált elbeszélés - J. L. Borges irodalmi apokrifjeit juttathatja eszünkbe; a maximális pontosságra törekvő, kitérőkkel és önreflexív kiszólásokkal megtűzdelt körülményes mondatfűzés Márton László regényeit idézi (Jacob Wunschwitz igaz története; Árnyas főutca); s talán nem tűnik majd erőltetettnek a Grendel Lajos Éleslövészetével vont párhuzam sem (különböző szempontú és műfajú források segítségével rekonstruált történeti múlt, hitetlenkedő, szkeptikus elbeszélői modalitás, tényszerűség és fantasztikum természetes együttélése). Kétségtelen, hogy a három említett szerző között is felfedezhetők bizonyos áttételek és párhuzamok,8 de ezek részletesebb kifejtése messze meghaladná e tanulmány kereteit. Hangsúlyozni szeretném viszont, hogy nem a hatás egyértelmű bizonyítékaiként sorakoztattam fel Gazdag József mellé ezt a három nevet, s nem is azzal a hátsó szándékkal, hogy novellisztikáját egy impozáns hagyománykeretbe ágyazzam (jóllehet ez sem elvetendő gondolat)9. Inkább azt kívánom ezzel szemléltetni, hogy miként is emlékezik a szöveg, pontosabban: miként emlékezem én a szöveget olvasva más olyan szövegekre, melyek felvetése némileg talán önkényes, de - figyelembe véve az elemzett novella jellegadó poétikai jegyeit - mégsem teljesen indokolatlan. E társítások arra mutatnak rá, hogy Talamon Alfonz irodalmi emlékezetének továbbélése nem függetleníthető más írók szövegformálási gyakorlatától. Az árnyak kifürkészése az én olvasa
