Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Benyovszky Krisztián: Nagy árnyakról izgalmasan
Nagy árnyakról izgalmasan 37 besülni a személyes beszámolók elfogultságával. Sőt, előfordul, hogy a tényekre szorítkozó elbeszélői én önmagát is ábrándozáson kapja („A szép hangzás kedvéért túlzásokba estünk." - 122.), de rögtön önkritikát is gyakorol, amiért úgy „kiszínezte” az eseményeket, s igyekszik megzabolázni meglódult fantáziáját. A narrátor nemcsak hangként van jelen a történetben, hanem olyan utalásokat is tesz, melyek őt a testi létezés jegyeivel ruházzák fel: személyként válik olvashatóvá. Például: „elfordítjuk a tekintetünket" (118.), az életrajzíró „ökölbe szorított kézzel fenyegetőzik” (120.), „Meglessük a kollégium bejáratát... Akár be is nyithatunk: benyitunk és megkeressük a gimnazista Alfonz szobáját... felvonjuk szemöldökünket, elrejtőzünk és várunk... Lesietünk nyomában" (122.). Ennek a személynek, miként az idézetek is mutatják, nemcsak egy arca van; olyan, az életrajzíró és a novella elbeszélőjének vonásaiból összeálló rétegezett és köztes alakzatról beszélhetünk, melynek egyes részei hol távolodnak egymástól, hol észrevétlenül egymásra simulnak. Ezeknek az antropomorfizáló eljárásoknak lehetséges viszont egy másfajta olvasata is, mely az idézett mondatokat csupán imitativ retorikai fogásként értelmezi. Bárhogy olvassuk is, az elbeszélő identitását a játékos szerepcserékből következő finom áttűnések, szólambeli elcsúszások végig mozgásban tartják. Ugyanez érvényes nemcsak a névtelen megidéző, hanem a megidézett személy, Alfonz Knudsen identitására is. Már a neve is arról a fura kettősségről árulkodik, mely egész alakját és élettörténetét is meghatározza. A novella Alfonz Knudsent magyar és lengyel felmenőkkel rendelkező fiatal norvég szerzőként mutatja be, közben pedig egy valóban élt íróhoz, Talamon Alfonzhoz teszi őt hasonlóvá. A szöveget olvasva önkéntelenül is egyfajta „kettős látás” áldozataivá válunk: elfogadjuk, hogy itt egy fiktív skandináv íróról van szó, ugyanakkor nem tudjuk nem észrevenni a Talamon-párhuzam nyilvánvaló jeleit. Például: azt olvassuk, hogy Knudsen első novelláskötete Képzeletszertartások címen jelent meg 1985-ben. Tudjuk, a Talamoné három évvel később jelent meg A képzelet szertatásai címmel. Vagy: a norvég író gyászjelentésében olvasható jellemzés probléma nélkül ráillik Talamon prózájára is: „Szövevényes és kibogozhatatlannak tűnő álombéli útvesztők világáról tudósító novellái a kortárs norvég próza sajátos hangulatú, talányos alkotásai. " (129-130.) A szerző (Gazdag József) rafinált módon mindig csúsztat egy-két évet az életrajz vagy az írói pálya szempontjából fontos dátumok esetében, ezzel eltávolítja Knudsen alakját Talamontól, miközben viszont az életrajzi tények olyan féligazságokat is tartalmaznak (magyar szak, kóma) melyek a párhuzam mellett szólnak. A figura hol az egyik, hol a másik arcát fordítja felénk, eleve kudarcra ítélve így az egyértelmű azonosításra törekvő olvasók igyekezetét. Vannak azonban a novellának más olyan mozzanatai is, melyek Knudsen-Talamon alakját tovább kettőzik. „Megpróbálom leírni egy olyan ember történetét, aki halála után ugyanúgy él majd, mint addig, környezete nem vesz rajta észre semmilyen változást.” (125.) - áll a fiatal író naplójában. A datálás: 1988. november 4. A novella utolsó, záró részében az elbeszélő egy 1999-es bejegyzést ad közre, mely ezzel a meghökkentő mondattal kezdődik: „Kiléptem a koporsóból”, szólal meg Alfonz, felébresztve a lányt.” (131.) Az utána következő zárójelben szereplő mondat arra utal, hogy egy további kidolgozásra váró vázlatos szövegről van szó: „Kósza hangok a folyosóról: a párna, paplan, ágytakaró színe, mintázata, az albérleti szoba félhomályának érzékeltetése, tárgyak aprólékos leírása stb.” Felmerül a gyanú, vajon nem arról a novelláról van-e szó, melynek megírását a még egyetemista Knudsen csupán fontolgatta. Hisz egy olyan emberről szól, aki a halála után is tovább él, s ebből a barátnője, Gabriella mit sem vesz észre, legalább
