Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Benyovszky Krisztián: Nagy árnyakról izgalmasan
36 Benyovszky Krisztián ges világok című tanulmányában5. Vajon tényleg ilyen egyszerűen le tudjuk választani őket egymásról? Ezek a kérdések akkor válnak igazán élő, „égető” kérdésekké, ha olyan szöveggel találkozunk, amely az egyértelmű válaszadás nehézségeivel szembesít. Gazdag József Az árnyak kifürkészése című novellája ilyen.6 Kissé elsietve azt mondhatnánk, hogy főszereplője Talamon Alfonz - skandináv kiadásban. A fiatalon elhunyt magyar írót Alfonz Knudsen álnéven szerepelteti a szerző. De fogalmazhatunk úgy is, hogy a főhős egy olyan fiktfv norvég fró, aki néhány életrajzi adatot és irodalomtörténeti tényt tekintve emlékeztet Talamonra. Melyik áll közelebb az igazsághoz? Mindkettő egyformán, de kizáró érvénnyel önmagában egyik sem. De ne siessünk annyira előre; vegyük jobban szemügyre a szöveget (ahol egyébként egy ideillő mondatot is olvashatunk: ....vajon ki van abban a helyzetben, hogy megállapíthassa, mikor térünk le a hitelesített ösvényről?” - 117.). II. Interpretáció Alfonz Knudsen történetét egy kvázi mindentudó elbeszélő közvetíti a számunkra. Olyan személynek tünteti fel magát, aki az események narratív megörökítéséhez szükséges információk birtokában van, saját céljainak megfelelően válogat közöttük; van, amit elhallgat, van, amiről csupán röviden, érintőlegesen számol be, s vannak események, melyeknek - mivel meg van győződve a jelentőségükről - nagyobb teret szentel. Mégsem állítható, hogy a maga verzióját tartja az egyedül hiteles beszámolónak, s hogy azt mindenáron ránk akarná erőltetni. Az általa működtetett narratív forma sajátossága épp abban áll, hogy a fiatalon elhunyt norvég író életéről nem egy omnipotens elbeszélői hang, hanem legalább három, egymással feleselő szólam számol be. A novella elbeszélője, érvényt szerezve a lehetséges történetek elvének, egy fiktív életrajzíró és egy történetíró pozíciójából próbálja meg elmesélni a történetet. Mégpedig úgy, hogy végig megtartja a feltételes módú történetmesélés gyakorlatát, jelzi a megidézett műfajok írói szerepkörével szembeni távolságtartását, miközben saját álláspontját is kifejezésre juttatja: „Egy hivatalos életrajzíró alighanem... ” - 114., „Az életrajzíró nem tágít.” - 120., „Az életrajzíró követeléseit figyelmen kívül hagyva.” - 122., „Mi azonban nem vagyunk történetírók, ezért csak pillanatnyi hangulatunktól függ, kívülről vagy belülről szemléljük-e az egymás után sorakozó tények megbonthatatlannak hitt vasszerkezetét.” - 117. Nem tud azonban teljes mértékben függetlenedni az idegen, „megjátszott” szólamoktól. A műfaji rájátszással járó hangkölcsönzés megfertőzi a beszédét, bizonyos értelemben maga is életrajz- és történetíróvá válik, fabulációja azok modorára emlékeztető stílusjegyekkel gazdagodik. (Talamon) Alfonz Knudsen figurája tehát az autobiográfia, a történetírás és a szépprózai narratívák együttes összjátékának köszönhetően jön létre. Az elbeszélő egyrészt hangsúlyozza a „hiteles adatok” és „megbízható források” (levéltári dokumentumok, lexikoncikkek, gazdasági bejegyzések) elsőrendűségét, tisztába van azonban azzal is, hogy e rekonstrukció maradéktalan objektivitása ábránd csupán, mert a felhasználandó források közt ugyanúgy ott találjuk az író naplóit, „barátainak és ismerőseinek olykor jóindulatúan torzított visszaemlékezéseit ” (114.) és felettébb kétes hitelű, „gyermekien naiv és zavaros” (130.) fejtegetéseket is. A pozitivista beállítódás („kizárólag a tények közlésére szorítkozunk” - 131.) kénytelen szem
