Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Beke Zsolt: "oszthatóság, nem a kettősség"
oszthatóság, nem a kettősség 33 Nyelv Végezetül néhány szó a Klára nyelv(ezet)éről. Tulajdonképpen ezt is az ambivalencia jellemzi, bár egész más értelemben, mint ahogyan a fentiek során előfordult. György Norbert regényének egyik legnagyobb erénye éppen az általa használt nyelv, ugyanakkor benne bukkan fel a leglátványosabban a románt jellemző néhány hiányosság is. Az elbeszélő mindjárt az elején „a székbe szögezi" az olvasót lüktető, lendületes beszédmódjával, mintha az arcába mondaná a történetet. Az élőbeszédjelleget kiszólások („jusson csak eszünkbe” - 60.), elbizonytalanodások, majd azt követő felismerések teszik érzékelhetőbbé, az állítmány, ezzel is a ritmust fokozva, folytonosan átcsúszik a következő mondatba, és sokszor más mondatrészeket is a korábbi vagy későbbi mondatokból kell odaérteni. A kontrapunktban rejlő lehetőségek is erőteljesen érvényre jutnak, a szövegben felfedezhető tipikus játék például: különböző ellentétpárok egymáshoz nagyon közel más-más dolog jelzőjeként jelennek meg, s fgy „rímelnek” egymásra („Miért nem lettél »nagyobb« balett-táncosnő, kérdezte aztán. Mert volt egy kisebb balesetem..." - 51.). És a szöveget végigkísérő magyarázatok, pontosítások, az állandó (zárójeles), ironikussá fejlesztett kommentár (bár a kommentárban - persze - eleve benne van az irónia lehetősége) is jól alakítja a román világát. Mindeközben pedig valamiféle alternatív pozícióba próbálja magát szituálni a szöveg: gúnyos hangvételű, távolságtartó észrevételek tarkítják a hivatalos, a „magas” irodalomról és annak kritikájáról (s így előzetesen erről a kritikáról is, ez sem vonhatja ki magát alóla ebben a világképben), valamint elméletéről, sőt a fordításról is - elég csak a költő és az Ikrek Klárához írt verseire gondolnunk, vagy ez utóbbi elemzésére. Mégis, az elmondott pozitívumok ellenére többször is érezhető, mintha ez az amúgy nagyon erős szöveg túlfutott volna a témán, vagyis már mondanivaló, indokolt tartalom nélkül is automatikusan tovább „mondódnál Ekkor már mintha a fentebb játék közben bemutatott, hatásos értelemképző eszközként működő ismétlés, variálás is funkciótlanná válna, Klára becézése ily módon kissé túlírt. A Füleken (Fil’akovón) játszódó résznél is jól érződik ez, ahol a lehangoló környezet - még referenciális tartalmait tekintve - sem indokolhatja az ilyen eljárást. Ezzel az elerőtlenedéssel egyenes arányban az irónia szerepe is csökken, nem tud „kifutni", az irónia keltette játék egyre komolyabb, patetikusabb színezetet kap. Szerencsére azonban csak kis mértékben, és még nem fordul át teljesen az elbizonytalanodás miatti keserűségbe. A nyelvvel, annak retorikai funkciójával függ össze a szöveggel kapcsolatban megemlíthető másik negatívum is. Megítélésem szerint az olvasás során a finom és élvezettel felfejthető utalásokon túl gyakran túlságosan „erős” (terjedelmes konnotációkkal rendelkező, nagyon is leterhelt) metaforákkal találkozhatunk, ezekről az elbeszélő vagy az Ikrek többször is azt állítja, illetve arról próbál meggyőzni minket különböző eszközökkel, hogy nem is olyan „erősek", mint ahogyan az első pillanatban tűnnek: „A tó most más volt, mesélte, kicsit szürkébb, színtelenebb mintha, kicsit úgy jelzőtlenül. A víztükör borzolódott persze, búgott a magasfeszültség, és a teniszlabdák is pattogtak tompán, de valami megváltozott. És ez nem afféle képileg olcsó, lelkiállapotfüggő, pszichológiailag interaktív lenyomata volt az Ikrek aktuál hangulatának, mondta a telefonba, de tény." (127. - kiemelés tőlem: B. Zs.) Az ilyenfajta reflexió azonban sok esetben nem „gyengíti” ezeket a metaforákat, szimbólumokat - sem a fent olvasható, referencialitás felé mutató eszközök, sem az irónia, de más módszerek sem -, s így furcsán és anakronisztikusán hatnak. Példáként említhetem azt, ahogy és ami
