Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
N. Tóth Anikó: Különféle boszorkányokról
26 N. Tóth Anikó mesehősök vagy tárgyak kerülnek az útjukba, akik/amelyek korábbi mesetapasztalataikban nem szerepeltek, vagyis folyton résen kell lenniük, folyton dönteniük kell, és lehetőleg jól, hiszen gyakran életveszélybe kerülnek. Kiskata és Julijul testvérek, tehát pontosan ismerik egymást. Általában jól megvannak egymással, néha viszont a testvérek közt megszokott apró viszálykodások, vetélkedés, féltékenység, irigység zavarja meg a kettőjük közti harmóniát (ennek felfokozott példája a regényben a nagy összecsapás: a sötétben az ellenséges tündérnek vélik egymást). Nézeteltéréseik lassítják az események tempóját. Az esendőségen azonban mindig felülkerekedik a szeretet, a szolidaritás, a bizonyítási vágy, az összefogás a világrend helyreállítása céljából. Kölcsönösen megmentik egymás életét, és együtt szerzik vissza a boszorkány porszívóját. A regény főszereplője tehát a kisiskolás korú testvérpár. Az események elsősorban az ő nézőpontjukból tárulnak fel, régi és új tapasztalataik, érzéki benyomásaik és azok értelmezése, feldolgozása sajátos gyermeki logikát működtet; világukban még rend van, aminek bizonyítéka egyebek mellett, hogy különbséget tudnak tenni a jó és a rossz dolgok között (bár magabiztosságuk gyakran puszta megérzésre épül), valamint hogy minden problémára könnyed (és megmosolyogtató) magyarázatot képesek adni. A felnőttek világát nem mindig értik, fárasztóan bonyolultnak tartják, ugyanakkor véleményük szerint a felnőttek sem értik mindig a gyerekek világát (nemcsak a fantáziatartományt, hanem banális dolgokat, például hogy miért is nem hajlandók elvégezni akár olyan hétköznapi tevékenységeket, mint a takarítás). A két világ nem különül el élesen, itt nem a modern mesékben rendre előbukkanó gyermeki elmagányosodás, elhanyagoltság a probléma. Inkább az önállósulási vágy korai jelentkezéséről van szó, ami egyelőre nem jár lázadással. Ezért vállalják a kislányok a kalanddal járó kockázatokat is. Az önállósulás és (az ugyan röpke időt igénybe vevő) elszakadás olyan megható felismerésekkel is jár, hogy apunak szép a hangja, meg hogy bizonyos helyzetekben a gyermek beleesik ugyanazokba a hibákba, amelyeket olyannyira nehezen visel el a felnőttektől (pl. a fölényes tudást deklaráló kioktató szóáradatot). A gyermek-nézőpont beszédfolyamát olykor egy feltehetően felnőtt narrátor hangja szakítja meg, mégpedig azé a jobbik fajta (és ritka) felnőtté, aki gyengéd szeretettel és érdeklődéssel, sőt megértéssel fordul a gyermek felé, hiszen benne saját gyermekségét élheti újra. (De nem az édesbús nosztalgia tartományaiban!) Megszólalásai viszont rendszerint feltételes módúak, vagy éppen megoldási alternatívákat kínálnak, azaz a narrátori mindentudás elbizonytalanodásáról tanúskodnak. Ebben persze az is benne van, hogy ez a felnőttfajta nem akar mindenáron belelátni a gyermek titkos világába, nem óhajtja folyton ellenőrizni, mi jár a fejében, nem kíván erőszakosan kitűzni számára célokat és a célokhoz vezető irányt sem jelöli ki. Az eredendő különbségek ellenére van egy közös motívuma a két kötetnek, mégpedig a boszorkány alakja. Vajkai boszorkánya (számszerű mese-előfordulásában is) hangsúlyos figura, aki különös képességekkel rendelkezik, csapást, bajt, rontást hoz vagy éppen elhárít, különböző alakmásokban jelentkezik. A legtöbb esetben nem képzelt lény, hanem valós személy, aki kapcsolatot tart fenn a szellemvilággal, tehát szabad átjárása van, ami még inkább veszélyessé és félelmetessé teszi. A boszorkány a másság alakzata, hiszen boszorkány lehet bárki, aki különbözik a közösség tagjaitól életmódjában, szokásaiban, tulajdonságaiban. A korán megözvegyült, újabb családot nem alapító, gyermeket nem szülő, zárkózott, másokkal alig érintkező vagy éppen feltűnően rusnya asszony a közösség szemében máris boszorkánnyá lesz. Gyakran szépasszonyként tűnik fel, kelleti magát, elcsábítja a kiszemelt férfit, hogy aztán tönkrete