Csanda Gábor (szerk.): Somorjai disputa (2.) A sokszólamú irodalom - Disputationes Samarienses 10. (Somorja, 2006)
Dósa Annamária: Bennünk élő mesék
20 Dósa Annamária A mostoha a király feleségeként fiatal, szerelmes lányként érkezik az udvarba. így válik mostohájává egy hatéves kislánynak is, aki más, mint a többi ilyen korú gyermek. „Szeme, s haja fekete volt, akár a szén; ajkai vörösebbek a vérnél... fogai még a gyenge lámpás fényénél is élesnek tűntek.”16 Vagyis halottsápadt, nem eszik a többiekkel, viszont fogai élesek, s nappal mindig alszik. Egy igazi vámpfrra jellemző tulajdonságok ezek. Gaiman tehát nemcsak a mese szüzséjére játszik rá, hanem a vámpfrmftoszra is. A szende kislányból vérszívó szörnyeteg válik. Olyan lényként jelenik meg, aki mindenki fölött uralkodik, aki mostohája és apja vérét is szívja, s nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. Ezt azonban csak a mostoha tudja, s csak ő tapasztalja kezdetben, hogy ez a kis teremtés mire is képes. „Megdermesztett a leány, uralkodott rajtam és birtokolt engem."17 A lány fölékerekedett, s jelezte ezt azzal, hogy mostohája sebe, melyet rajta ejtett, mindig lüktetni kezdett, ha a közelében volt. Az egyetlen, amit a királyné tehet, hogy próbálja magát megvédeni (miután férjét már nem tudta) a gonosztól. S ezt csupán egy módon teheti: a mostohalány életére tör. A mostohának, bár bölcs és boszorkány is egyszerre, mégsem sikerül megszabadulnia a lánytól. A megszokott almás „cselfogása” is csak ideiglenes megnyugvást hoz, hiszen a lány föltárnád, eljön a szivéért, s bosszút áll mostoháján. Pedig fokhagymával is védekezett ellene, kivágatta a szívét, mint a vámpíroknak szokás, de nem szúrta át egy kereszt alakú karóval; nem semmisítette meg, hanem felakasztotta az ágya fölé. S talán ez volt a hiba. „Nem tettem meg mindezt, és megfizettem a hibámért.”18 A mostohán és a lányon kívül persze a „valódi mese” további elmaradhatatlan figuráival is találkozunk, igaz, nem a megszokott szerepben. A törpék gnómokként jelennek meg („undorító, torz, szőrös kis emberfajzatok”19), akik az erdőbe menekültek az emberi tekintetek elől, de emellett állandó vérbankjai is a feltámadt lánynak. Továbbá a herceg, aki imádja halott kedvesét, s szövetkezik vele a potenciális veszélyt jelentő, tükörből jósoló s mindentudó mostoha elfogásában. S jelen vannak a mese szimbólumai, a hó, mely mindent elfed fehérségével, a tükör, amely most kisebb szerepet kap, s beszélni sem tud, a szalagok, és a mérgező alma. E jelképek további távlatokat nyitnak meg e „másodmese" értelmezésében. Az eredeti verzióban a hó szép fehér takaróként, hópihécskeként, kicsinyítő képzővel ellátva bűbájos keretet ad a mesének. Ezzel szemben Gaimannél a hó eltérő konnotációkat kap, s jelentésbelileg is gazdagabb motívummá válik. A hó mindent elrejt: „A hazugságok és féligazságok úgy kavarognak, akár hópelyhek a szélben, eltakarják azt, amit láttam, amire emlékszem”20 - emlékszik vissza a mostoha is. Bár itt is sokszor takaróként jelenik meg, de ebben az esetben inkább olyan lepel, amely eltakarja a nyomokat. Elfedi Hófehérke holttestét is, amikor a mostoha vadászai megölik. Eltakarja a lány áldozatait, hiszen ahogyan a havazás utáni tájat, úgy a lány éjszakai tetteit sem lehet nappal felismerni. A hó, s rajta keresztül a tél is a halál szimbólumává válik. Ezt csak erősíti a novella egyik kiválóan ütemezett záróképe, amint az élőhalott Hófehérke sápadt vámpírarcára hulló hópelyhek nem olvadnak el:....én pedig utoljára még láttam, ahogy fehér arcára rátelepszik egy hópihe és megtapad, anélkül, hogy elolvadna.”21 Az olvasóban tehát teljesen átértékelődik ezzel a Grimm-mese, rádöbben, hogy a mostoha szerette férjét, s nem is volt hiú, ahogy ezt a Grimm testvérek verziója állítja, s jóstehetségét is csak az igazság kiderítésére használta. A mostoha tehát itt nem a rossz oldalon áll. Bölcs és jóságos teremtés, aki segít népének. A lány áldozataként jelenik meg, akiről nem tudni, miféle szerzet. A mostoha nem a pozícióját félti, s nem is a rivalizálás vagy a féltékenység fűti, amikor parancsot ad a lány kivégzésére. Azért
