Ivaničková, Edita - Simon Attila (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia - Disputationes Samarienses 9. (Somorja-Pozsony, 2006)
Simon Attila: A szlovákiai magyarok és az 1956-os forradalom
50 Simon Attila Az 1956-os események hatása a szlovákiai magyar kisebbség életére és pozícióira Máig tisztázatlan az a kérdés, vajon mennyiben változtatta meg a forradalom, illetve az azok kapcsán hozott intézkedéssorozat a magyar kisebbség életét. Külön szociológiai kutatások nélkül is valószínűsíthető, hogy míg a forradalom kitörése felerősítette a változásokba vetett reményeket, addig a november 4-e utáni folyamatok épp az ellenkező irányban hatottak. Azt a tételt bizonyították, hogy a Szovjetunió szilárdan a kezében tartja a térség ellenőrzését, a társadalom demokratizálásának nincs esélye, a kisebbségi kérdés bármilyen irányú rendezése pedig teljes mértékben a párt monopóliuma. Kimutatható hatással voltak viszont az események az államhatalomnak a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikájára. Bár a szlovákiai magyarok között november 4-e után voltak aggodalmak, hogy a magyarországi forradalom miatt a csehszlovák hatalom őket kiálltja ki bűnbaknak, s „rajtuk veri el a port" - ez nem következett be. Mint már történt rá utalás, a pártszervek összességében kedvezőnek ítélték meg a magyar lakosság forradalom alatti magatartását, bár a belső használatra készült anyagok azért negatív jelenségek meglétére is felhívták a figyelmet. Noha a forradalom lényegében nem változtatott a CSKP nemzetiségi politikájának irányvonalán, az események tapasztalatai bizonyos területeken mégis korrekciókat váltottak ki. A pártvezetés első fontos tapasztalata a belügyi szervek jelentései alapján fogalmazódott meg, akik rögtön a forradalmi események elcsitulását követően felhívták arra a figyelmet, hogy a belügy Dél-Szlovákiában jelentős akadályokba ütközött amiatt, hogy gyakorlatilag nem rendelkezet magyarul beszélő munkatársakkal. A belügyminiszter kollégiuma számára november 27-én készített jelentés „a belügyi operatív szolgálat komoly hiányosságának” nevezte ezt a helyzetet.52 Erre reagálva a legfelső pártszervek utasítására a Belügyminisztérium rögtön felmérte azt, hogy a belügy állományában milyen a nemzetiségi összetétel, s toborzást kezdett a magyarok között. Az indoklás szerint ugyanis miközben Dél-Szlovákia egyes járásaiban 90-95%-os a magyarok aránya, a Belügyminisztérium járási tisztségei ezekben és más járásokban „szinte teljes mértékben magyar nyelvet nem beszélőkkel vannak betöltve.”53 A jelentés beszámol arról is, hogy elsősorban fiatal (többnyire 30 éven aluli) párttagokat és szimpatizánsokat igyekeztek a beszervezni, s elsődleges követelménynek számított az is, hogy az illetők szóban és írásban is bírják a magyar nyelvet. A toborzás, amelyből a járási pártszervek aktívan kivették részüket, feltehetően nem lehetett könnyű feladat, mivel - ahogy a jelentés megjegyzi - a jelöltek egy része még a magyar események hatása alatt volt, illetve a feleségük a belépés ellen befolyásolta őket. Végül a 494 jelöltből 53 főt választottak ki, akiket 1957 januárjában négyhetes tanfolyamra küldtek Pozsonyba. Az állambiztonsági szervekhez való toborzással párhuzamosan a rendőrség kötelékébe is toborzás indult a magyarok között abból a célból, hogy a kiválasztottak fokozatosan felváltsák majd a déli járásokban a magyarul nem beszélő rendőröket. A CSKP vezető testületéinek másik fontos felfedezése az volt, hogy a szlovákiai magyar kisebbséget az eddiginél is jobban el kell szigetelni Magyarországtól, s le kell kapcsolni az összmagyar kulturális és közéleti vérkeringésről, amelyet leginkább a Magyarországról érkező sajtó és könyvek éltettek. Az SZLKP KB december 12-13-i ülésén nem más, mint az egyik legbefolyásosabb magyar kommunista, az Új Szó főszerkesztője, Dénes Ferenc bírálta azt, hogy a két ország közötti kulturális egyezmény érteimé-
