Ivaničková, Edita - Simon Attila (szerk.): Az 1956-os magyar forradalom és Szlovákia - Disputationes Samarienses 9. (Somorja-Pozsony, 2006)
Simon Attila: A szlovákiai magyarok és az 1956-os forradalom
44 Simon Attila által kiváltott nemzeti büszkeség, majd annak elfojtása felett érzett keserűség érzése mellett gyakran bukkan fel a belügyi jelentésekben a szovjetellenesség motívuma is. A szlovákiai magyarok azonban nem csupán szimpatizáltak a forradalommal, de saját sorsukban is változást reméltek a magyarországi eseményektől. Ezt a Belügyminisztérium jelentése így fogalmazta meg: „A Dél-Szlovákia falvaiban élő magyar nemzetiségű lakosság körében az általános hangulat nem kielégítő, mivel az figyelhető meg, hogy azt várják, hogy nálunk is valami hasonló történjen, mint Magyarországon.”16 S bár ezeket a reményeket általában nem fogalmazták meg konkrétan, s csak általánosságban várták sorsuk jobbra fordulását, a legtöbb forrás arról tanúskodik, hogy a szlovákiai magyarok nemzetiségi jogaik kiterjesztését remélték a forradalomtól: „Az emberek titkon lelkesedtek, az asszonyok titkon imádkoztak a forradalom sikerérét, teljes bizalommal volt minden magyar az iránt, hogy ha kimennek a bolsevista zsandárok, akkor az itteni csehszlovák politika visszazökken egy humánusabb, legalább a két háború közötti republika demokráciájához."17 Mások ettől karakteresebben és radikálisabban fogalmazták meg véleményüket, s 1948 után elsőször felmerült a lakosságcsere és a jogfosztó intézkedések revíziójának igénye is: „A Szenei járás egyik községében olyan hírek terjednek, hogy az összes repatriánsnak, aki Magyarországról települt át, vissza kell térnie, mint ahogy azoknak is vissza kell térniük Csehszlovákiába, akik Magyarországra települtek át. Ezt a hírt az új magyar kormány állítólagos rendeletével hozzák kapcsolatba.’’18 Tornaiján például, amely város nevét 1948-ban egyetlen tollvonással Šafárikovóra változtatták, ezekben a napokban ugyanaz a gondolat is felbukkant, amely a rendszerváltást követően is azonnal jelentkezik, hogy a város kapja vissza eredeti nevét.19 1956-ban ezt a hatalom nacionalista megnyilvánulásként értékelte, 1990-ben azonban ez már megvalósulhatott. A forradalom által felfokozott nemzeti érzések egy esetleges határrevízió reményét is felébresztették egyesekben, amire a szlovák hatóságok is felfigyeltek. „A magyar lakosok között, főleg az intelligencia körében, soviniszta megnyilvánulások voltak észlelhetők. Állítólag Dél-Szlovákia mindig magyar volt, és Magyarországhoz kell tartoznia. Kassán azt beszélték, hogy eljön az idő, mikor kiüldözik a szlovákokat. A Magyarországról áttelepültek között olyan hírek terjedtek el, hogy vissza kell térniük Magyarországra” - olvasható egy belső használatra készült jelentésben.20 S hogy ezt a hatóságok komolyan is vették, arról a nemzetvédelmi miniszter rendkívüli kollégiumának ülésén, október 29-én elhangzottak tanúskodnak. A megbeszélésen konstatálták, hogy a dél-szlovákiai határ nem eléggé biztosított, majd javaslatot tettek arra, hogy az 1. katonai körzet meggyengítés nélkül minden szabad eszközt a magyar határ mellé kell mozgósítani, miközben a következő megjegyzés is jegyzőkönyvbe került: „megállapítást nyert, hogy a magyar határövezetbe küldött tankok az itt 10 év után újra felbukkanó soviniszta irányzatok megfékezésében is nagy szolgálatot tehetnek.”21 S bár a határrevíziót felvető megnyilvánulások sok esetben az alkohol számlájára írhatók, az ilyen elképzelések meglétét több egymástól független forrás is alátámasztja. Kolár Péter, a kassai Thália Színház jelenlegi igazgatója, aki egy kis gömöri faluban élte át az eseményeket, visszaemlékezésében ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a településen, ahol élt „a magyar lakosság zöme viszont legalábbis november 4- ig abban a hitben élt, hogy a magyar csapatok mégiscsak bejönnek”.22 Az, hogy a szlovákiai magyarok között, még ha elvétve is, de felbukkantak ilyen vélemények, érthető nyugtalanságot okozott az itt élő szlovákok között, akik többségében ugyan szintén egyetértettek a forradalom célkitűzésivel. A fülükbe jutó „álhírek”