Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
52 Bárdi Nándor tonóm Tartomány, Bolyai Egyetem) a XX. kongresszus és a magyarországi desztalinizációs fordulat hatása alatt önálló baloldali, fejlődési alternatívát próbál megfogalmazni a Gheorghiu-Dej vezette pártideológia mellett. Világossá válik, hogy pusztán a nyelvi jogok biztosítása nem elegendő a kisebbségi azonosság megtartásához, ehhez intézményes különállás is szükséges. Csakhogy épp ezek az intézmények kerülhetnek kívül az állam magyarságpolitikájának ellenőrzésén. S itt jöhetnek létre csoportos érdekérvényesítési hálózatok, kvázi kisebbségpolitikai elképzelések. Az 1958-1965-1968 közti időszakot úgy értelmezhetjük, hogy az ideológiai homogenitás megőrzése érdekében nemzeti egyneműsítés történik az intézményrendszerben. Ceauçescu uralomra kerülése és hatalmának 1968-as megerősítése nemcsak személyi rotációval, közigazgatási átalakítással jár, hanem a már biztonságpolitikai kérdésként (is) kezelt magyarság integrálása érdekében új intézményi lehetőségeket biztosít a romániai magyar elit vezetői számára. Ám amint stabilizálódik az új pártvezető hatalma, 1972-1973 után újra indul a nemzetállam-építő homogenizációs politika. Ez párhuzamosan a meglévő magyar intézményrendszer működésének beszűkülését, illetve a magyar nyelvű oktatás, nyelvhasználat visszaszorulását hozta magával.30 Az ideológiailag Gáli Ernő és Sütő András reprezentálta kisebbségi elit csoport a baloldali, illetve humanista hagyományfelfedezés, a kisebbségi „sajátosság méltósága” kulturális egyenrangúság igény hangsúlyozásán túl a nyolcvanas években az intézményleépítés ellen küzdött. Az évtized második felében a magyar nyelvhasználat biztosítása is veszélybe került. A román polgári hagyományok feltárásával párhuzamosan beindult az erdélyi magyar múlthoz kapcsoló folytonosság keresése is. Ezzel - nem tudják, de teszik helyzetben - az elit a nemzeti azonosságépítéshez fordul vissza, ami alternatívát képez a hatvanas években elindult új román azonosságépítéssel szemben. A hatvanas években meginduló néprajzi, honismereti mozgalmak kulturális örökségvédelme és a népművészet - mint a nemzeti kultúrát kifejező reprezentáció - mellett a kulcstéma az erdélyi városi társadalom átalakulása.31 Ezen belül a városok gyors növekedése és a sorok között az ezzel járó nemzetiségi változások tudatosítása az ehhez a körhöz tartozók legfontosabb társadalompolitikai elgondolása. Ugyanakkor a magyar intézményeken keresztül a közösségi azonosságtudat közvetítése, a lehetőségekhez képest állandó újratermelése volt társadalompolitikai értelemben a legnagyobb hatással a romániai magyarságra. 3.5. A nyolcvanas években jelentkező, a nemzetiségi intézményrendszerben megtűrt értelmiségi csoportok - az előbbi generációs hálózatoktól eltérően - az országos politikai mezőn (a párt és állami hierarchián) kívül működtek. Politikai mezőbe azok kerültek, akik valamilyen illegális szervezkedésben is részt vettek (Ellenpontok, Limes, Kiáltó Szó). Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne volna átjárás a magyarság hivatalos képviselői és a rendszeren kívül szervezkedők között. (Domokos Géza, Tóth Sándor, Aradi József, Balázs Sándor közvetítő tevékenysége jó példa erre.) 30 Vincze Gábor: Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből. Csíkszereda, Státus, 1999, valamint uő: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989. http://vincze.adatbank.transindex.ro/; Történeti kényszerpályák - kisebbségi reálpolitikák. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához. Összeáll., bev., jegyz. Vincze Gábor. Csíkszereda, Pro-Print, 2003. 31 A Korunkban és különböző évkönyvekben, illetve a Változó társadalom köteteiben megjelenő szórványos irodalom áttekintését adja: A. Gergely András: Nemzetiség és urbanizáció Romániában. Budapest, Héttorony, 1988, 93 p.
