Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, 2005. június 9-10. - Disputationes Samarienses 7. (Somorja, 2006)
Integrációs modellek
A romániai magyar elit generációs csoportjainak integrációs viszonyrendszere 51 ból Gaál Gábor ernyője alatt, majd a negyvenes évek második felétől a Balogh Edgár, Bányai László és Méliusz József által fémjelzett Magyar Népi Szövetségben, illetve az erdélyi magyar lakosságú települések pártszervezeteiben tevékenykedőkből állt. A másik baloldali kör, a szociáldemokraták, korabeli és későbbi befolyás hiányában és hányatott sorsuk miatt, és mert a kisebbségi közéletben nem tematizáltódott tevékenységük, jóval kevésbé élnek a történeti emlékezetben. Ehhez a körhöz tartozott Lakatos István, Jordáky Lajos, Pásztai Géza, Bruder Ferenc, Dáné Tibor. Mindkét kör társadalomképét a magyar „dolgozó rétegek" emancipálása határozta meg. Ebben a jövőképben egyszerre jelent meg a nemzeti és társadalmi felzárkózás, illetve egyenlőség célkitűzése. Mfg a szociáldemokrácia 1938-ig, illetve 1940-1943 között legálisan és több-kevesebb megszorítással működhetett, addig a MADOSZ 1938 előtt is periferikus helyzetben volt a romániai magyar közéleten belül. Majd 1940 után kezdetét vette a kommunista gyanús „elemek” szisztematikus megfigyelése. 1944 ősze után a két irányzat pozíciója megváltozott. A volt MADOSZ-osok az MNSZ révén új politikai tömegszervezetet hoztak létre, a szociáldemokraták pedig két év alatt periferizálódtak. Míg az MNSZ-t vezető kommunisták meg voltak győződve arról, hogy a politikai hatalom megszerzése szükséges a nemzetiségi jogok biztosításához, és ennek minden alárendelhető, addig a szociáldemokraták eleve ragaszkodtak az önálló nemzetiségi intézményrendszer (pl. magyar szövetkezeti mozgalom) fenntartásához. A másik nagy különbség pedig az volt, hogy az MNSZ a demokratikus centralizmus elve alapján kezdett ei működni, míg a szociáldemokrata párt egy ideig megőrizte belső demokratizmusát és a regionális szervek önállóságát. Mindezeken a magyar baloldali önszerveződéseken túllépett a szovjet típusú társadalomátalakítás romániai meghonosítása. A saját társadalomról alkotott képben legmarkánsabban Lakatos István és Bányai László nézetei között ragadható meg a különbség. Míg az előbbi számára a nemzeti azonosság megőrzésének alapfeltétele az önálló kisebbségi intézményrendszer, addig Bányainál mindez a lenini nemzetiségpolitika jegyében leszűkült a nyelvhasználatra, illetve az anyanyelvű szocialista kultúra megteremtésére osztályharcos alapon.29 A népszolgálati eszme, amelynek nem teológiai genezise Balogh Edgárhoz és a Sarló mozgalomhoz kötődik, ennél a csoportnál is központi fogalom lesz. Csakhogy ez már nem párosul morális, teológiai tartalommal, hanem a közösségi szükségletekből és a kulturális hagyományokból indul ki. Vagy roszszabb esetben retorikai formulaként működik, a magát a közösség érdekeinek képviselőjeként azonosító személy számára. 3.4. A következő, a hatvanas-hetvenes évek baloldali generációja a nemzedéki szocializáción túl elsősorban abban különbözik az „illegalisták” nemzedékétől, hogy a szocialista intézményrendszeren belül sokkal inkább azonosítja magát, mint egy adott állam magyarságpolitikáján belüli közösségi érdekérvényesítő. Úgy vélik, hogy a romániai magyar kisebbség képviselői, és csak mellérendelt szerepet játszik a szocialista ideológiai rendszer mint retorika és cselekvési keret. 1956-1960 között a román állam magyarságpolitikájában jelentős fordulat következett be. A lenini nemzetiségpolitika jegyében pozícionált új romániai magyar elit saját intézményeiben (pl. Magyar Au29 Lakatos István visszaemlékezései. Kézirat, 51 p. Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménye (JEA KGY) K 70 p.; uő: Emlékirat. Kézirat 74 p.; JEA KGY, K 101; uő: A Romániai Szociáldemokrata Párt rövid története. I—II. Kézirat, 200+206 p.; JEA KGY, K 186, K 187; Bányai László: A magyarság a Duna völgyében. Cluj, 1938; uő: Hosszú mezsgye. Esszék, jegyzetek 1928-1968. Bukarest, Kriterion, 1970.
